Véres Álomvilág - 2. fejezet

A hetek eseménytelenül teltek, mindennap egyforma volt. Nyár volt. De nem számított, hisz az iskolában sem beszéltem senkivel, így halálra untam magam. A többiek sem vették a fáradtságot, hogy ne nézzenek levegőnek. Egyszerűen csak voltam. Jobb is, hogy vége lett. Letettem az érettségit, de nem jelentkeztem egy egyetemre sem. Charlie-nak azt mondtam, hogy várok egy évet. Nagy nehezen belenyugodott. A tanárok sem értették, hisz kitűnő tanuló voltam. De nem hagyhattam magára az apámat, amikor miattam tesz mindent. Meg kellett várnom, amíg talál valakit, akivel boldog lehet. De ez éppolyan lehetetlennek tűnt számára, mintha én találnék valaki mást. Apa még mindig szerette anyát. Ezt biztosan éreztem.

A városban el lettem könyvelve a néma különc lánynak, aki nemrég költözött ide. Rengeteget pletykáltak rólam. Voltak, akik komolyan azt hitték, hogy nem tudok beszélni. Csak megvontam a vállam, amikor hallottam a szóbeszédeket. Régen volt, hogy érdekelt. Csak Charlie-val beszélgettem néha, és néha kaptam egy-egy emailt Reneétől és Jacobtól. Minden alkalommal igyekeztem meggyőzni anyut, hogy jól vagyok, és ne aggódjon. Neki volt saját élete, nem tehettem tönkre. Ráadásul annyira különböztünk. Inkább apura ütöttem érzelmileg. Együtt szerencsétlenkedtük át a hétköznapokat. Néha láttam rajta, hogy mennyire magányos, ilyenkor mindig felvetettem, hogy nem kéne miattam fel adnia az életét. Mindig megforgatta a szemét és közölte, hogy ugyanmár. Egy idő után nem hoztam fel többé a témát, de gyötört a bűntudat. Ez az érzés néha kitöltötte a mellkasomban lévő ürességet. De még mindig rémálmok gyötörtek éjjelente, és még mindig sikoltozva ébredtem. Még mindig darabokra estem néha. Ez nem változott. De megtanultam vele élni, és megszoktam, hogy nem vagyok soha többé boldog. Ez van. Néha már nem is hiányzott.

- Bells? Csinálsz valami vacsorát? – nyitott be Charlie a szobámba. Az ágyamon feküdtem és kibámultam az ablakon. Gyakran csináltam ilyesmit. Néha akaratlanul is. Apura néztem és bólintottam. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy már ennyi az idő. Felálltam és elindultam a konyha felé. Nem volt itthon semmi használható.
- Elmegyek bevásárolni, jó? – néztem rá, ő csak bólintott és leült focimeccset nézi. Még utánam kiáltott egy köszit és óva intett, hogy vigyázzak magamra, aztán visszafordult a tekintete a tévé felé. Én pedig beültem a jó öreg kocsimba és elindultam a boltba. A bolt a kisváros másik végében volt, vagy legalábbis az a bolt, amelyikben én szerettem vásárolni. Itt mindent meg lehetett kapni, amit Charlie szeretett. Ez volt a másik elfoglaltságom. Tökélyre fejleszteni a főzőtudásom. Emellett takarítani is gyakran takarítottam. A porszemek messze elkerülték a mi házunkat. Túl sok volt a szabadidőm. Charlie aggódott is emiatt. Folyton azzal nyaggatott, hogy nincsenek barátaim. Engem nem érdekelt. Nem volt rájuk szükségem. Volt barátnőm, de elment. Nem kell még egy. Nem kell, hogy még egyszer bárki is elhagyjon. Inkább nem kell senki. Ha nincs boldogság, nincs éles fájdalom sem. Az ürességgel pedig már tudok bánni.

Láthatatlan voltam. Senki nem nézett rám az utcán, néha még nekem is ütköztek, de nem kértek bocsánatot. Nem köszöntek, nem figyeltek rám. Olyan szürke és jelentéktelen lettem, akárcsak a lelkem. Jól volt ez így. Nem hiányzott a figyelem, egy életre elég volt belőle Forksban. Itt elrejtőzhettem a világ elől. A boltban sem volt más a helyzet, csak a pénztárosok beszéltek hozzám. Ez volt a munkájuk. Gyakran jártam ide, otthonosan közlekedtem. Az órámra néztem, délután öt óra volt. Sietnem kell, ha időben akarok összeütni valami finom vacsorát. Vettem mindent, ami hiányzott otthonról, a kosárba pakoltam és elindultam fizetni. Rutinosan nyújtottam a pénzt, pont annyit adtam, amennyit fizetnem kellett. A nő kedvesen megköszönte, majd a következő vásárló felé fordult.
- Segíthetek? – szólalt meg egy férfihang mellettem. Nem hittem, hogy hozzám beszél, így fel se néztem.
- Hagyd, a csaj bolond. Nem beszél – mondta egy gúnyos lányhang. Felnéztem rájuk. Rajtam nevettek. A srác egész helyes volt, de fel sem ért Hozzá. Megvontam a vállam, egy táskába dobtam a cuccaimat és elindultam kifelé. Nem érdekelt, hogy nevettek rajtam. Nem ismertek. Nem is fognak. Én nem illek senki normális életébe se. Talán Charlie-nak se kéne velem élnie, így csak szenved. De talán egyedül se lenne boldogabb. Így legalább van valaki ott, még ha lélekben halott is. Megpróbáltam nem nézni az emberekre az utcán, hisz egykor én is egy voltam közülük. Normális életem volt, és tudtam érezni. Voltak érzelmeim, tudtam nevetni, tudtam sírni. Voltak jó, és rossz napjaim. Aggódtam rengeteg dolog miatt, gyakran ideges voltam. Hiányzik mindez. Mert most minden ugyanolyan. Minden összekeveredett és szürkévé vált. Ugyanolyanná. Egyhangúvá. A világ lényege az ellentétekről szól. Bennem semmi ilyesmi nem maradt, csak az üresség.

Beültem a kocsimba és elindultam hazafelé. Nem hallgattam rádiót, az övemet se kapcsoltam be. Ami azt illeti, zenét nem is hallgattam. Túl sok érzelem volt benne. Képtelen voltam elviselni, vagy befogadni őket. Égettek. A következő pillanatban az autó pörögni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy hogyan és miért. Pánikba esve próbáltam egyenesben tartani a járművet, az Ő arca lebegett előttem. Beszélt hozzám. De én nem hallottam. Aztán pedig egy fának ütköztem, és elvesztettem az eszméletem.

Kábultan tértem magamhoz. Úgy éreztem, mintha repülnék. Két erős kéz tartott a karjaiban, fák suhantak el mellettem.
- Edward – motyogtam szinte öntudatlanul. A szememet képtelen voltam még kinyitni, hányingerem volt és hasogatott a fejem. Valaki fülsértően nevetett, megborzongtam. Aztán pedig zuhanni kezdtem, és a földre estem. Kábultan pillantottam fel, de képtelen voltam hinni a szememnek.
- Emlékszel még rám, kicsi Bella? – gúnyolódott, mintha egy ötéveshez beszélne. Tűzvörös haja csakúgy lobogott a szélben. A félelmeim valóra váltak. Victoria eljött értem. Remegni kezdtem, de nem féltem. Nem volt okom rá. Csak Charlie miatt aggódtam, de talán így jár a legjobban. Mindenkinek jó lesz így. Feleslegesen éltem, hát miért aggódjak a halál miatt? Ő is féltett. De nem szeretetből, hiszen nem volt szerelmes. Csak én. A szerelem öl, butít, és nyomorba dönt. Hogy ez mennyire igaz.
- Emlékszem – szólaltam meg bátran. – Mi járatban?
- Megígértem, hogy bosszút állok James halála miatt. Megöllek – kacsintott rám.
- Csak tessék – mosolyogtam rá, mire úgy nézett rám, mint egy őrültre. Annak is éreztem magam. Az a lehetőség, hogy vége legyen ennek a nyomorúságnak, boldoggá tett. Régen éreztem így, és előre féltem a fájdalomtól. Nem tudom, hogy akartam-e újra érezni. Inkább… meg akartam halni.
- No csak. Képes lennél megölni magad egy férfiért, aki elhagyott téged? – nézett rám meglepetten. Azért jött, hogy fájdalmat okozzon és megöljön, nem azért, hogy a kérésemet teljesítse, és örömet okozzon.
- Képes lennél megölni valakit egy férfiért? Ha igen, tessék. Ölj meg – válaszoltam bátran és tettem felé egy esetlen lépést. Halálra vágytam. És ő habozott. Nem akartam, hogy élve hagyjon, ezért cselekednem kellett. Nekirontottam és ütni kezdtem márványkemény testét, és éreztem, ahogy törik a csont a kezeimben, éreztem, ahogy a lágyan meleg vér végigfolyik a bőrömön. Aztán Victoria morogni kezdett. Felnéztem rá. Őrült tekintettel figyelte a vérem útját, színtiszta téboly villogott a tekintetében.

Nem láttam a mozdulatát, csak a torkomba hasító fájdalmat éreztem, és égni kezdtem. Felrobbant a világ, lángok villództak a szemem előtt. Mindenem fájt, és én ordítottam. Ahogy csak a torkomból kifért. Csodálom, hogy senki nem hallott meg. Csak én hallottam a saját vérfagyasztó sikolyaimat. Amit a ballett teremben éreztem, az semmi volt. Elvesztettem az időérzékemet, a sikolyaim egyre halkabbá váltak, a fájdalom szűnni kezdett. Vagy inkább feljebb haladni, egyenesen a szívem felé. És minden felrobbant. A világ megszűnt, és csend lett. Síri csend. Mikor kinyitottam a szememet Charlie hófehér arcával találtam szemben magam. Meredt döbbenettel néztem rá. A színek élénkek, a hangok fülsértőek, az illatok… fájdalmasan ínycsiklandóak.
- Bells? – nyögte ki Charlie. Úgy néztem rá, akár egy idegenre. Veszélyt láttam benne. Az eszem tudta, hogy ő az apám és soha nem bántana, de az ösztöneim mást súgtak. Felém nyújtotta a kezeit, mire hátrább ugrottam és vicsorogni kezdtem, mint egy vadállat. Ijedten nézett rám, összezavarodva, a szemeiben könnyek csillogtak. – Kicsim? Én vagyok az, az apád. Mi történt veled? Ki tette ezt veled? – kérdezte kétségbeesetten.
Válaszolni akartam, de amikor kinyitottam a számat elöntött vérének édes aromája. Minden nagyon gyorsan történt. Rávetettem magam. Nem hallottam, ahogy a nevemet ordítja, aztán segítségért kiált. Nem hallottam, ahogy riadt szomorúsággal azt suttogja, hogy szeret. Semmit nem hallottam, csak a vért éreztem. Szívtam magamba az éltető nedűt és közben élvezkedve nyöszörögtem. Nem álltam meg, fel sem merült bennem, hogy megálljak. Elfelejtettem abban a pillanatban, hogy ki vagyok, mit és kivel csinálok. Nem emlékeztem akkor semmire, csak a vér létezett. Boldogságot hozott. Semmi mást nem éreztem. Egészen addig, amíg vége nem lett. Arra eszméltem, hogy elfogyott az utolsó csepp is. Kitisztult a fejem… és a kép, ami elém tárult… rettenetes volt.
Ordítva, zokogva, a földre zuhanva ébredtem fel a mámorból. Megöltem az apámat… az egyetlen embert, akinek jelentettem valamit. Megöltem.

Megjegyzés: Victoria nem ölte meg Bellát, mert nem akart neki szívességet tenni. Így inkább elvitte egy kihaltabb helyre és otthagyta. Charlie eközben értesült Bella összetört kocsijáról és kétségbeesetten keresni kezdte a lányát. Harmadik nap meghallotta a lánya sikolyait és rohanni kezdett a hang irányába. Abban a pillanatban ért oda, amikor Bella meghalt és kinyitotta a szemét...

Véres Álomvilág - 1. fejezet

Képtelen voltam hinni a szememnek, nem akartam megmozdulni. Hát tényleg vége. Minden, ami a szerelemhez, az életemhez fűzött a szívemmel együtt messze járt. Valami mégis dörömbölt a mellkasomban, hogy megpróbálja velem elhitetni, hogy élek. De ez csak átverés volt. Hiába volt testem, hiába voltam én magam, mégsem léteztem. És most tényleg hátat fordítottam mindennek. Minden egy apró kis darabokból felépített álomvilág volt, mely megpróbált tévútra csalni.

- Bells? – hallottam egy hangot magam mellett, és lassan Charlie felé fordítottam a tekintetem. Kérdő aggodalommal figyelt, megfáradt kezeit az autó ajtaján tartotta, készen a kiszállásra. Talán öt teljes perce nem mozdultam, ő pedig csak most szólalt közbe. Sóhajtottam egyet és rávettem magam, hogy kinézzek az ablakon. Valójában egy nagyon szép ház állt előttünk, de számomra idegen volt. Nem tudtam odaképzelni a vámpíromat. Néha már tényleg kétségbeestem, egyre kevésbé tudtam odaképzelni bárhova is. Rettegtem tőle, hogy elveszítem. Nem akartam elfelejteni. Nem bírtam beletörődni, hogy csak egy törékeny ember vagyok, akinek az emlékei szitaszerűen vesznek el a feledés homályában. Pedig ő előre megmondta, de nem akartam, hogy igaza legyen.
- Kicsim, tudom, hogy nem könnyű – próbálkozott Charlie kedvesen. Őt nagyon szerettem, igazán foglalkozott velem. Néha sikeresen varázsolt mosolyt az arcomra. Mégsem ért semmit. Van egy mondás. Csak az tud megvigasztalni, aki a bánatodat okozta. Nálam ez abszolút igaz volt.
- Jól vagyok – feleltem határozottan a teljesen egyértelmű hazugságot. Mondjuk úgy, hogy jobban, mint féléve. Végülis ez igaz volt. Jobban megtanultam kezelni, és megtanultam elfogadni. Nem harcoltam ellene, hagytam, hogy az üres zsibbadtság beleférkőzzön a testem legmélyebb szegleteibe, és érzéketlen űrré változtassa a szívemet. A fájdalomnak több fázisa, én az elfogadásnál tartottam. Már nem is emlékeztem, hogy milyen volt érezni. Biztosan jó lehetett.

- Kiszállunk? – kérdezte halkan, és én bólintottam. Nem volt értelme elmerengenem, hisz volt még rá időm. És persze nem akartam, hogy Charlie-nak aggódnia kelljen értem. Már így is eléggé megterheltem szegényt. Miattam költöztünk. Miattam dobta félre az életét. Nem ezt érdemli. Megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra – habár csak fintorra futotta – és kiszálltam a kocsiból.
A ház gyönyörű volt. Csak némán álltam és hagytam, hogy Charlie is mellém érjen. Szinte egyszerre néztünk fel az épületre, mely kicsit sem hasonlított a forksi otthonunkra. Ugyanúgy kétszintes volt… De mégis nagyon különbözött. Kísértetkastélyra emlékeztetett, olyanokra, amelyeket csak filmekben látni. Nem volt nagy, de csak úgy áradt belőle a rejtélyesség. Fekete falai vészjóslóan tűntek ki az erdő fái közül.
- Hű.
- Az unokatestvérem lányának a háza, de nem használja, ezért felajánlotta nekünk.
- Van unokatestvéred? – kérdeztem meglepetten, de a tekintetem továbbra is az épületet pásztázta. Szép volt, de a hideg is kirázott tőle. Ő biztos nem szerette volna ezt a házat, neki ez túl sötét lett volna.
- Igen. Bármilyen is meglepő Bells, de van családom. És bár sokuk meghalt és azokkal, akik élnek már nem tartjuk a kapcsolatot… de attól még ott vannak – sóhajtotta, és a vállamra tette a kezét. Meglepetten rándultam össze az érintésétől, szinte soha nem ért hozzám, így hát váratlan volt tőle ez a fajta apai szeretet. Megpróbáltam nem foglalkozni vele és csak azt mondogatni magamban, hogy nem akarok neki csalódást okozni. Azért tesz mindent, hogy én jobban legyek. – Bells?
- Igen, apu?
- Olyan kísérteties ez a ház, félek, hogy csak még inkább magadba fordulsz…
- Nyugi, apu. Nem lesz semmi baj, összeszedem magam. Ha már rávettél nagy nehezen a környezetváltásra, akkor már ne táncoljunk vissza. De ha vissza szeretnél térni az életedbe, és azért mondod ezt, azt is megértem… - haboztam.
- Bells, én csak azt szeretném, hogy végre újra a régi legyél. Ott minden rá emlékeztetett, nem szedhetted össze magad. De ez egy új hely, új élet. És akármikor hazamehetünk, fogd fel nyaralásnak.
- Rendben – bólintottam. – Apu?
- Igen?
- Mostanában… mindig Bellsnek hívsz…
- Most mondtam, hogy nem akarom, hogy bármi is rá emlékeztessen. Ezért hívlak így. Mert ez a becenév az enyém – kacsintott rám, majd elindult, hogy kivegye a csomagot a kocsiból. Csak pár perccel később eszméltem, hogy segítenem kéne. Végül együtt kiemeltük a bőröndöket, és magunk után húzva indultunk a bejárat felé. A kert nem tűnt barátságtalannak. Bár a virágok elhervadtak, az ápolás hiányában, de a fű egészségesen zöldellett és néhány szép fa is díszítette az udvart. A kerítés is teljesen átlagos volt, nem volt kovácsoltas, mint a horrorfilmekben, csak egyszerűen fából készült. A kert végében még egy kopottas hintaágy is állt, de a gaz eléggé benőtte. Bizonytalanul indultam Charlie után, aki egy határozott mozdulattal behelyezte a kulcsot a zárba és kitárta az ajtót, égtelen nyikorgás közepette.

- Egy kis olajozás ráfér – törte meg a beállt csendet, és belépett. Én pedig követtem. Csend volt. A szívem zakatolni kezdett, ismét meghazudtolva a lelkem halálát. A kezemet izzadtság öntötte el, és szaporán kezdtem venni a levegőt.

- Minden rendben, kicsim? – kérdezte Charlie megállva előttem. Kifújtam a levegőt és bólintottam. Majd az ablakhoz léptem és elhúztam a függönyöket, hogy a napsugarak betörhessenek a sötét falak közé.
Mindjárt más.
- Persze, megnézem a leendő szobám – feleltem és elindultam az emeletre. Minden lépcsőfok megreccsent alattam, és párszor lepergett az életem, de épségben felértem az emeletre. Egy kicsit barátságosabb volt, mint a fölszint. A szobám pedig azonnal megtetszett. Egy hatalmas erkélyem is volt, a tágas beltér mellett. Ízlésesen berendezett szoba volt, minden ideillett. Korábban azt terveztem, hogy kidobom a bútorokat, és a sajátommal töltöm meg, de ez így volt tökéletes.
Még egy számítógép is volt az íróasztalon, nem messze a duplaágytól, amit azonnal ki is próbáltam. Kényelmes volt, és lazán hátradőltem. Behunytam a szemem, és elképzeltem, ahogyan egy jéghideg test hozzám simul, és a nevemen szólít. De azonnal el is hessegettem a képet, mert nem akartam megőrülni. Charlie azt nem élné túl. Ideje összeszednem magam.

Csattanásra pattantam fel a kényelmes ágyamról, és villámsebességgel rohantam le az emeletről, de közben megbotlottam a lábamban. Még időben elkaptam a korlátot, megakadályozva a legurulást. Charlie harsogva nevetett a mutatványomon, én pedig sértődötten néztem fel rá.
- Mi történt? Hallottam egy csattanást – szólaltam meg, mielőtt még elvörösödtem volna. De jó volt látni Charlie-t nevetni, és ez mosolyra késztetett. De mikor válaszolni akart, ő is zavarba jött.
- Megbotlottam – nyögte ki zavartan, mire nevetni kezdtem. Közelebb léptem és átöleltem. Meglepetten szorított magához, én pedig ellazultam. Nagyon hiányzott már Charlie. Tulajdonképpen soha nem öleltem meg. Az élet rövid, tudnia kell, hogy szeretem.
- Le sem tagadhatnád, hogy a rokonom vagy – mondtam neki mosolyogva. Szinte sugárzott a reménykedéstől. Igazán aranyos volt. Abban reménykedett, hogy most már jobban leszek, és nem akartam neki csalódást okozni. Hiszen…

- Miattam adtad fel az életed – suttogtam halkan, ezúttal nem néztem rá.
- Bells. Amikor Reneé elhagyott sokat hibáztam, elmentetek és nekem nem maradt senkim. A lányom vagy, és szeretlek. Ha ez kellett, ahhoz, hogy jobban légy, akkor állok elébe. De éhes vagyok, nem kéne lassan összeütni valamit? – terelte el a témát zavartan. Nem szeretett az érzelmeiről beszélni, ezért nem is húztam tovább a témát, de nagyon jól estek a szavai. Hirtelen megértettem az indítékait. Megbánta, hogy elengedett, amikor kislány voltam. És nem akar még egyszer elengedni. Biztos vagyok benne, hogy Reneé is nagyon hiányzik neki, de ő már tovább lépett Phil oldalán. Ebben a pillanatban megértettem, hogy mennyire is hasonlítunk egymásra. Mindkettőnket elhagyta az életünk szerelme, és ahogy Charlie sem felejtette el anyut, úgy én se, fogom Őt… Egy cipőben járunk, és talán ő sejti, hogy mi jár a fejemben. Talán ő is felejteni akar. De ő talpra állt, nekem is kéne. Hiszen ez az élet. Nem az az erős, aki sosem bukik el, hanem aki újra s újra feláll, és hamvadt poraiból folytatja az életét.

- Apu? – kérdeztem meg végül, amikor már nem bírtam tovább. Kérdőn nézett rám, és lehalkította a focimeccset. – Neked hogyan sikerült?
- Micsoda? – kérdezte értetlenül.
- Elfelejtened anyud, és nélküle élni – feleltem csendesen. Az arca egyből elkomorult, és mintha szomorúság csillant volna a szemeiben. Hosszú percekig nem is válaszolt. Nem sürgettem.
- Az első soha nem sikerült, a másodikra pedig kénytelen voltam – válaszolta, majd felhangosította a tévét, és meredten kezdte figyelni a képernyőt. Én pedig csak néztem magam elé, és újra megtámadott az ismerős üresség. Nem akartam ezt. Néha úgy éreztem, hogy megőrülök. Nem akartam Őt, de akárhányszor rá gondoltam, az arca megjelent búskomor szemeim előtt…
Apu és én sorstársak voltunk, mindkettőnk szívét a szerelem törte darabokra…

Véres Álomvilág - Prológus

Sziasztok! Egy új kisregény bevezetőjével jöttem, remélem tetszeni fog és kapok véleményeket. Előre is megnyugtatok mindenkit, hogy normális vagyok :) Lesz egy "kis" horrorisztikus beütése a történetnek, és ha korhatárt kéne szabnom, akkor 18-as karikát kéne kitennem.

Tartalom

A változatosság kedvéért Edward elhagyta Bellát. A lánynak már csak Charlie marad. Mikor már félévvel később sem lábal ki Bella a depresszióból, Charlie úgy dönt, hogy elköltözik vele egy másik városba. Bella eleinte tiltakozik, de nem vágyik Reneéhez a napfényes Floridába, így belemegy. De Bellán ez sem segít. Edward közelségének az illúziója elveszett, itt semmi nem emlékezteti a szerelmére.
Bella mikor elindul a boltba, hogy bevásároljon a vacsorafőzéshez, Victoria jelenik meg a semmiből. Nem öli meg, mert látja, hogy Bella mennyire nem fél a haláltól. Inkább átváltoztatja, hogy örökké szenvedjen. Bella újszülöttként nehezen uralja a szomjúságát, és nekitámad Charlie-nak majd megöli. Miután rájön mit tett, teljesen megőrül... és végeláthatatlan tragikus események sorozatát indítja el, azzal, hogy nem fogja fel: Charlie halott...

Prológus

Sóhajtva kapcsolgattam a tévében a csatornákat, de egy sem érdekelt igazán. De nem akartam a csendet, idegesített. Charlie-ra néztem.
- Te mit szeretnél nézni, apu? – kérdeztem mosolyogva, hátha kisegít a tanácstalanságból. De nem válaszolt. – Már el is aludtál? – mormogtam és sóhajtottam egyet. Mindegy. Majd csak feltalálom magam valamivel, talán ideje lennem elmennem a boltba, hogy vacsorát főzzek neki. De talán előbb magamnak is enni kéne. Az éhség szinte égetett. De mégsem hagyhatom csakúgy magára Charlie-t. Dühös lenne, ha szó nélkül mennék el. Talán írnom kéne neki egy üzenetet. De mire elindultam volna, csengettek. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az. Dudorászva indultam el ajtót nyitni, szinte egy pillanat alatt odaértem.
- Edward! – kiáltottam fel, mikor felismertem az ajtó előtt álló férfit, aki kikerekedett szemekkel nézett rám, majd megláttam a mögötte álló középkorú nőt, az édesanyámat. – Anyu! Hát ti? Gyertek beljebb… - hívtam őket, de csak anya mozdult meg. Edward mozdulatlanul állt, akár egy kőszobor.
- Edward? Valami baj van? Jól vagy? – kérdeztem mosolyogva.
- Bella, kislányom! – szólalt meg végül anya csendesen, megtörve a némaságot, és közelebb lépve átölelt. Edward arca megrándult a mozdulatra, láttam rajta, hogy mennyire meglepte a viszontlátásom. Szóhoz sem jut a boldogságtól. Mikor anya elengedett Edwardhoz léptem és hevesen átöleltem. Karjai élettelenül lógtak a teste mellett, talán arra várt, hogy megcsókoljam? De azt mégsem tehettem anya előtt, illetlenség lett volna.
- Bella – nyögte Edward.
- Én is örülök neked, már nagyon hiányoztál – mosolyogtam. Reneé zavartan kapkodta a tekintetét közöttünk. Talán ő is érezte a pulzáló elektromosságot a levegőben, majd zavartan a levegőbe szimatolt.
- Te jó ég, Bella! Mi ez a förtelmes bűz?! – kiáltotta panaszosan. – Meg se szólalj. Charlie már megint odaégetett valamit, ugye? – csóválta a fejét. – Charlie! Nem is köszönsz? – kiáltotta be a nappali irányába.
- Anyu, hagyd. Charlie alszik.
- Alszik? – kérdezte meglepetten. – Nappal? Furcsa, csaknem beteg? Megyek és megnézem. Kettesben hagylak Edwarddal egy kicsit, biztos sok mindent kell megbeszélnetek… - hadarta, majd eltűnt. Edwardra mosolyogtam.
- Bella… - nyögte újra, mintha nem értene valamit. Totális zűrzavar uralkodott gyönyörű vonásain. Mi baja lehet? Újra átöleltem, de mire megcsókolhattam volna vérfagyasztó sikoly harsant a levegőbe. Edward ösztönösen engedett el, és egy pillanat alatt a nappaliban termett. Én ugyanolyan tempóban követtem. Majdnem a megtorpanó Edwardnak ütköztem, aki csak sóbálványként meredt előre, majd kapkodni kezdte a tekintetét az alvó Charlie és a hisztérikusan sikoltozó-zokogó anyám között.
- Meghalt! Halott! – kiabálta Reneé összefüggéstelenül. Egy szavát sem értettem.
- Css… még felébreszted. Csak alszik – szólaltam meg nyugodtan. Reneé abban a pillanatban felnézett rám. Szemeiben hitetlenkedés ült és valami más, amit nem értettem. De Edward szólalt meg helyette.
- Bella – nyögte földöntúli hangon a nevemet. – Charlie hónapok óta halott…

Díjak :)

Köszi Tia a díjat :)

5 dolog rólam:
- Nincs tehetségem a fejléckészítéshez :)
- Az életről úgy gondolkodok, hogy sosem szabad feladni.
- Imádom a vígjátékokat és a romantikus filmeket.
- Imádom a vámpíros könyveket, de a True Blood-ot nem szeretem, a Vámpírnaplókat pedig csak filmsorozatban :)
- Szeretnék elutazni Angliába és Spanyolországba :)

5 ember, akinek adom:
- Doree
- Iccsinee
- Tia
- Drusilla
- Angyal



Köszi Blair a díjat :)

5 dolog rólam:
- Nincs tehetségem a fejléckészítéshez :)
- Az életről úgy gondolkodok, hogy sosem szabad feladni.
- Imádom a vígjátékokat és a romantikus filmeket.
- Imádom a vámpíros könyveket, de a True Blood-ot nem szeretem, a Vámpírnaplókat pedig csak filmsorozatban :)
- Szeretnék elutazni Angliába és Spanyolországba :)

5 ember, akinek adom:
- Doree
- Iccsinee
- Tia
- Drusilla
- Angyal

Unprotected

Szeretnék bocsánatot kérni, amiért mégsem írtam meg a Dear Alice másik befejezését, cserébe hoztam nektek egy novellát :) Nem nagy szám, de gondoltam felteszem :$

- Viszlát, Bella!– mondta azon a csendes, békés hangján.
- Várj!– nyögtem, utánakaptam, és rávettem elernyedt lábaim, hogy tovább menjenek. Azt hittem, ő is értem nyúl. De hideg kezei körbezárták a csuklóim, és leszegezték az oldalamra.
Lehajolt, és finoman rányomta az ajkait a homlokomra, rövid azonnalisággal. A szemeim
becsukódtak."Vigyázz magadra." – lehelte, hűvösség ismét a bőrömön. Egy gyenge, természetellenes szellő jött. A szemeim felvillantak. A kis juharfa levelei egy finom szellővel megremegtek, miközben elhaladt mellettük.
Elment.

A jelen… /Edward/

Tanácstalan voltam, nem tudtam, hogy tovább menjek-e. Nem akartam felkavarni a múltat, de már nem bírtam nélküle. Alice nem látott róla semmit, mióta elmentünk. De megnyugtatott, hogy biztosan van valami magyarázat, talán csak a tudatalattija akadályozza, hiszen megkértem, hogy ne nézze Bella jövőjét. De felemészt a magány, és most már tudom, hogy milyen ostobaságot követtem el. Már semmi sem ugyanaz, mint régen. A család szétszakadt, két éve már, hogy nem is láttam őket. Minden megváltozott, és én sem voltam már önmagam. Nem telt el úgy perc, hogy ne láttam volna magam előtt az arcát. Még mindig kísért a pillanat, amikor búcsút intettem neki. Nagyon nehéz volt elmennem, a szomorúsága folyton arra késztetett, hogy szorítsam magamhoz és vonjam vissza a szavaimat. De nem tettem. Mert neki így a legjobb. Talán majd a férjével látom újra, vagy talán már a gyerekeivel. Talán már nem is itt él, és feleslegesen jöttem. De akkor is ez az egyetlen nyomom. Az elmúlt tíz évben nem olvastam senkinek sem a gondolatait, és elbújtam a világ elől. Nem létezett számomra az idő, csak arra vágytam, hogy Bellát újra a karjaimban tarthassam.
Megígértem, hogy megvédem. És ezt így kellett teljesítenem. Én magam voltam számára a veszély, és csak így tudtam őt megvédeni magamtól. Ez a helyes út.

Már nem is emlékszik rám. Hiszen minden emléket a padlója alá rejtettem. El kellett volna őket pusztítanom, de nem voltam rá képes. Az önző énem meggátolt. Talán mégsem akartam eltűnni az életéből. Remélem, hogy nem találta meg a képeket és amiket még odarejtettem.

Lassan parkoltam le a ház előtt. Alaposan megterveztem mindent, átalakítottam a külsőmet, hogy idősebbnek tűnjek. A szemüveg borzasztóan idegesített, de kellett az álcámhoz. Nem térhetett vissza Edward Cullen tíz évvel később ugyanúgy, ahogy elment. Úgy döntöttem, hogy ha Bella nincs a közelben, akkor beszélek Charlie-val. Tudnom kell, hogy jól van-e. Lehet, hogy be se enged, de meg kell próbáljam. Bella nem tudhatja meg, hogy itt vagyok.

Lassú, emberi tempóban kiszálltam az autómból és elindultam a bejárat felé. A ház külsőre semmit sem változott, kivéve, hogy Bella ősrégi autója nem állt a ház előtt és nem éreztem az illatát sem. Régen nem járhatott itt. Talán elköltözött, talán férjhez ment.
Becsengettem.
Charlie itthon volt. Éreztem az illatát, és hallottam, hogy elindul az ajtó felé. Egy bot kopogását hallottam, és mikor kitárult az ajtó meg is pillantottam Charlie-t, egy mankóra támaszkodva.
Az arcán nyomot hagyott az idő, mintha nem is tíz, hanem húsz év telt volna el. Nem szólalt meg, nem mutatott meglepetést. Nem kezdtem el kiolvasni a gondolatait, nem akartam látni Bellát egy másik férfi karjaiban. Így inkább vártam.
- Jó napot, Charlie – köszöntem illedelmesen. Még mindig közömbösen figyelt, de mintha engem vizsgálgatott volna. Valamire kíváncsi lehetett. – Edward Cullen vagyok, Bella egyik régi… barátja.
- Emlékszem rád. Mit csinálsz itt? – kérdezte higgadt hűvösséggel. Nem erre számítottam. Hova lett a régi hirtelenharagú, indulatos Charlie?
- Bella itthon van? – kérdeztem végül, pár perces csend után. Az arcán valami különös futott át, aztán habozva megszólalt.
- Nincs.
- Önhöz jöttem tulajdonképpen. Csak szeretnék Bella felől érdeklődni. Hogy mi lett vele. Remélem, nem veszi tolakodásnak. Csak erre jártam, és gondoltam beugrom. Nem akarom felkavarni a lányát, én csak…
- Gyere be – nyitotta ki az ajtót előttem, félbeszakítva zavart mondókámat. Követtem a nappaliba és meglepetten vettem észre, hogy a ház teljesen másként fest, mint mikor utoljára láttam. Mindenhol rendetlenség és kosz uralkodott. Régen nem láthatta női kéz. Ezek szerint Bella más városba költözött?

- Kérsz valamit? Inni, enni?
Megráztam a fejem.
- Hol van most? – tértem a lényegre, talán kissé modortalanul.
- Bells? Messze innen. Miért mentetek el? – kérdezte, és láttam rajta, hogy ez tényleg érdekli.
- Carlisle másik városban kapott állást, és Esme is környezetváltozásra vágyott. Nagyon sajnálom, hogy itt hagytam a lányát, Charlie. De nem volt más választásom.
- Bizonyára – morogta. Egy pillanatra, mintha a régi Charlie lett volna. – Nos, ezek szerint Bella nem ment veletek – sóhajtotta távolba meredő szomorú tekintettel. – Éreztem.
- Tessék? – értetlenkedtem. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Hiszen tisztában van vele, hogy Bella nem jött el velünk. Akkor miről beszél?
- Nézd, Edward. Mikor megláttalak az ajtóban, reménykedni kezdtem hogy visszakaphatom tíz év után a lányomat, aztán mikor elkezdtél érdeklődni utána, vált világossá, hogy semmiről sem tudsz. Aznap mikor elmentetek, Bella nem jött haza. És soha többet nem is került elő…


A múlt… /Bella/


Percekig csak néztem utána megrendülten. Nem tudtam felfogni mindazt, ami néhány pillanattal ezelőtt történt velem. Természetellenes volt, álomszerű. Mintha egy személyemre szabott rémálom kellős közepén lennék, de nem találnám a kiutat. Túl fájdalmas volt ahhoz, hogy felfogjam. Kába voltam, és észre se vettem a külvilágot. Nem számított már semmi. Nem érzékeltem a fák lágy suhogását, sem az idő pergő múlását. Csak arra a pontra meredtem, ahol eltűnt a távolban. De már minden mozdulatlan volt. Megállt az idő.

„Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza.”

A felismerés váratlanul tört rám, elfújva sokkos nyugodtságomat. Nem látom többet, nem érinthetem meg többet és soha többet nem ölelhetem, csókolhatom. Elment és nem jön vissza. A könnyek váratlanul jelentek meg a szemem sarkában, aztán a lábaim önálló életre keltek. Nem akartam őt elveszíteni, nem tudok nélküle élni. És nem is akarok. Hogyan élhetnék az életem nélkül?

„Te nem vagy jó nekem, Bella.”

Ezt mindig is tudtam, mindig is éreztem. A lelkem mélyén tudtam, hogy majd egy nap rájön erre és elhagy. Talán nem is a lelkemről szólt az átváltoztatásom elleni heves tiltakozás. Már akkor tudta, hogy nem akar engem. Már akkor érezte, hogy nem vagyok elég jó neki, hogy nem illek bele a világába. Pedig én jó akartam lenni. Igyekeztem.

Minden rá emlékeztetett. A fák lágy suhogása, a sötétség veszedelmes ismeretlensége, és két ballábasságom… a házunk… a szobám… minden. Az egész életem. Az életem része volt, és most mindent elvett tőlem… mert nem voltam elég.

Elhasaltam a nedves földön, és nem volt erőm felállni. Talán nem is akartam. Nem láttam értelmét, nem volt kedvem semmihez. A világ ment tovább, de én már csak külső szemlélőnek éreztem magamat. Magam előtt láttam, ahogy egy éles tőr hasít a szívembe. Éreztem a fájdalmat, de a testemben nem tett kárt. A szívem halkan dobogott tovább, de nem találta a ritmusát. Csak egy utánzat volt. Edward magával vitte a szívemet, és csak egy hatalmas lyukat hagyott a mellkasomban. Egy hatalmas vérző sebet, amiből ömlik a vér, és amit képtelenség beforrasztani.
- Edward – motyogtam. Lepergett előttem az összes együtt töltött perc, és egy részem még azt sem hitte el, hogy egész idáig enyém lehetett ez a csoda. A vége pedig várható volt. Hiszen ki akarna engem, ha bárkit megkaphat? Csak egy álom volt. És belepusztulok a végébe. – Edward…
- Milyen megható, megindító jelenet – hallottam meg egy vérfagyasztó, kísérteties hangot. Fáradtan nyitottam ki a szememet, és a fojtogató sötétségben csak egy vörös villanást láttam.
- Victoria – suttogtam megrendülten, és elmosolyodtam. Láttam az arcán a meghökkenést, nem éppen erre a reakcióra számított. Számtalan rémálmomban láttam őt, de most mégsem bántam, hogy itt van. Nem akartam élni. Vártam, hogy megöljön. A halál túlságosan kecsegtető, hirtelen lehetőség volt. Egy könnyebb kiút, mint megküzdeni azzal a kínnal, amit érzek.
- Látom rajtad a fájdalmat, Bella. Azért jöttem, hogy megöljelek. Kínok között. Edward megölte a társamat, ezért én végzek veled. Fogat fogért, szemet szemért… társat társért – nevetve mondta. Neki ez nem jelentett semmit, csak kicsinyes bosszút. Nem velem volt a baja, hanem Edwarddal. Ha megöl, mindenki jobban jár. Victoria mégsem éri el a célját. Edwardnak már nem jelentek semmit, nem fogja összetörni a halálom. És nekem lesz a legjobb. Nem kell szenvednem. – Védtelen vagy – jelentette ki, majd elindult felém, hogy beteljesítse a bosszúját. A bosszúját Jamesért.

Én pedig vártam őt. Vártam a halált. Védtelenül.


A jövő… /Edward/

A száguldás az életem részéből a mindennapok rutinja lett, semmivel nem foglalkoztam, csak rohantam a vörös villanás után. Nem vadásztam, nem álltam meg, nem gondolkodtam. Mert már nem számított. Semmi nem számított. Egyetlen illatot, egyetlen gondolatot követtem. Hagytam, hogy elárassza az elmém, csak arra figyeltem, hogy minél előbb utolérjem, és darabokra szaggathassam. Még a vér is értéktelen volt a bosszúm mellett. Mert bosszút kellett állnom. Ez volt az egyetlen értelme az életemnek. Aztán egyetlen gyors ugrással vetettem rá magam száguldó testére, és megállásra késztettem. Végre célt értem. Ütni kezdtem, nem törődve azzal, ahogy Victoria újra meg újra lepergette az elméjében Bella halálát. Próbáltam kizárni a képeket, és semmi nem számított, csak hogy megöljem. Nem voltam tudatában semminek, a vörös köd mindent ellepett.
- Csak szívességet tettem neki Edward, a halált kívánta. Ha én nem tettem volna meg, megtette volna ő maga. Ha azt vesszük te ölted meg… - kiabálta, miközben megpróbált kitérni előlem és legyőzni engem. De olyan erő volt bennem, amit ő soha nem érthetett meg. Nem vett komolyan, ezt még a ködön át is érzékeltem. De a gúnyos kacagás az arcára fagyott, amikor letéptem a fejét, és a földre dobtam. Zihálva torpantam meg, és néztem a gyűlölt arcra. Utoljára nevetett ki, utoljára… többet nem ölhet meg senkit, többet nem. Bella haláláért meg kellett, hogy fizessen. Muszáj volt.
Indulattól remegve gyújtottam meg a fáklyát, és dobtam bele Victoria testrészeit. Közben örömet éreztem. Valami furcsa elégedettséget. Ettől nevetnem kellett, hisztérikusan és őrülten. A hangomtól zengett minden, de nem érdekelt. Minden értéktelen volt. Megöltem. Megfizettem. Megérdemelte. Bosszút álltam.
- Edward – hallottam magam Alice remegő hangját, de az sem érdekelt. Csak Bella számított, senki más. Nem élhetett a gyilkosa ezen a földön, hát megöltem. De én sem élhettem anélkül, hogy ő létezett volna. Ezért nekem is meg kellett halnom…
- Edward, kérlek ne…
- Már döntöttem, Alice. Elmegyek a Volturihoz, hogy megölessem magam. És védtelen leszek…
- Edward… - zokogta halkan, még egyszer utoljára ránéztem. Szomorúság ült a tekintetemben, nem akartam, hogy fájjon nekik. De csak Bella számított, semmi más.
- Sajnálom – suttogtam és örökre hátat fordítottam mindennek. Bella védtelen volt, most én is az leszek…

Ginewra: Halálvölgy

Sziasztok!

Már néhányszor biztosan említettem, hogy szeretnék írni egy saját regényt. Először belekezdtem a "Titkos utakon" c. történetbe, ami fent is van az egyik blogomon, de az ihlethiány meggátolt és szerintem nem fogom befejezni. Részben mert nem is tetszik már, úgy érzem, hogy jobbat is tudnék. Nemrég belekezdtem egy újabb történetbe. Nem mondom, hogy jobb, mert nem tudhatom, de nekem jobban tetszik. Tizenhárom fejezetet sikerült eddig összehoznom belőle, de úgy gondoltam, hogy egyelőre megtartom magamnak. Most viszont úgy döntöttem, hogy publikussá teszem, mert nagyon kiváncsi vagyok a véleményetekre. Amúgy vámpíros :)

Nyitottam neki egy új blogot, remélem, hogy meglátogatjátok néhányan. Nagyon örülnék neki. A történet címe: Halálvölgy. A blog megtekintéséhez katt ide!

Miről is szól?

Arielle Morrison a szülei halála óta erősnek és felsőbbrendűnek mutatja magát a külvilág felé, és akit csak tud a sárba tipor. Egy este a bátyja születésnapján egy ismeretlen férfi jelenik meg vendégként, aki teljesen elvarázsolja a lányt. Csak egy probléma akad, hogy a férfi minden szavában gúnyt űz Arielle-ből, de a lány elhatározza, hogy mindenáron megszerzi magának. Aztán kiderül, hogy Nate is azok között a szerencsétlenek között volt, akiket Arielle szemrebbenés nélkül alázott meg, és kosarazott ki néhány éve...

A lány 18. születésnapján minden a feje tetejére áll, és szembe kell néznie élettel, s halállal. Csak rajta áll a kegyetlen választás. Felbukkan az életében még egy régi ismerős, és olyan dolgokat kénytelen átélni, amiket korábban elképzelni sem tudott...

Élet. Halál. Szerelem. Veszély. Fájdalom. Bosszú. Árulás.

És vér... sok-sok vér...

Közös történet: Eljátszott bizalom

Sziasztok!

Doree és én úgy döntöttünk, hogy írunk egy közös történetet. Vagyis ő írja, én pedig adom az ötleteket. Aki már olvasott tőlem, az tudja, hogy milyen ötleteim vannak olykor, most sem fogom majd vissza magam :) Aki pedig ismeri Doree írásait, az tudja, hogy a toll jó kezekben van =)

Doree tollából, Ginewra fantáziájával megszületett:
Dorewra - Eljátszott bizalom

Az oldalért: katt ide!

Tartalom:

A New Moon után járunk, Edward és Bella újra boldogok, minden tökéletes. Aztán a Cullen család úgy dönt, hogy elutaznak néhány napra vadászni Kanadába. Edward nem szívesen hagyja magára Bellát, de végül mégis elmegy, megígértetve a lánnyal, hogy vigyáz magára... de Bella Cullen-mentes napja nem éppen úgy alakul, ahogy tervezte, és a sorsa örökre megváltozik. Néhány végzetes pillanat újra elválasztja őt a szerelmétől, és a bizalom megtörni látszik...

Nem elég, hogy Mike autója majdnem a vesztét okozza...
Nem elég, hogy Edward nem ad semmi életjelet...
Nem elég, hogy egy gyertya szerencsétlenül landol a padlón...

De még a Volturi is szemet vet Bellára...

És minden megváltozik.


Egy kis ízelítő:

Elárult.

Becsapott.

Kijátszott.

Átvert.

Ő volt az egyetlen személy, akire az életemet is rábíztam volna. Igaz szerelemmel szerettem, és mikor elveszítettem úgy éreztem, hogy már nincsen semminek értelme. Nem láttam nappal a fényt, éjjel eltűntek a csillagok az égről. Aztán visszakaptam őt. Nem figyeltem a vészjósló jelekre, csak benne bíztam. Elmartam magam mellől mindenkit, és csak az éltetett, hogy ő velem van és szerethetem. Azt hittem, hogy ő is szeret.
- Edward? – szólított meg egy tétova hang, és egy gyengéd kezet éreztem a vállamon. Felnéztem aranybarna szemeibe, és megráztam a fejem. Nem ő tehet róla. Nekem kellett észrevennem, hogy akit én a szerelmemnek hittem, már rég halott.
Színjáték volt minden. A szerelme, a csókja, az érintése. Az összes szó mi elhagyta szépséges ajkait… hazugság volt. Egy nagy és gonosz terv része.
Megpillantottam a házunkat, ugyanolyan volt, mint máskor. De mégis… valami különös érzés szorította a bensőmet, és nyugtalan gondolatok száguldottak a családom felől. Aztán hirtelen Jasper morogni kezdett és támadóállásba helyezkedett. Majd Alice vérfagyasztó sikolya harsant a levegőbe, egy másik hanggal párhuzamosan.

Ezt a hangot bárhol felismerném. A szerelmem kétségbeesett hangja volt. A lábaim önálló szabad életre keltek, rohanni kezdtem. A bejárati ajtót egyetlen mozdulattal téptem fel. A látványra nem voltam felkészülve. Egy szépséges kar hullott a lábam elé. A düh úgy öntött el, mint még soha. Bosszú szállt meg. Gyilkolni akartam…

Dear Alice - Epilógus

Sziasztok! Csak annyit szeretnék mondani, hogy eredetileg nem ilyen befejezést terveztem. De felülkerekedett rajtam a jó szívem :) Viszont az eredeti befejezést is megírom, az majd legközelebb kerül fel, ettől függetlenül ;) Jó olvasást!

Hát megtörtént. Megöltem Bellát, a legjobb barátnőmet. Hallottam a csendet, hallottam, ahogy a szíve ver egy utolsót, majd megszűnik dobogni. Láttam, hogy hogyan száll el az élet törékeny, beteges testéből. Láttam, hogy hogyan huny ki a fény a szemeiből.
- Edward – suttogta utoljára erőtlenül, majd végleg elcsendesült. Én pedig csak némán tartottam a kezemben a gyenge testet, és hangtalanul zokogtam. Felidéztem magam elé minden percet, amit Bellával töltöttem. Hogy milyen boldog voltam, mikor egymásra találtak a bátyámmal. Nem ezt érdemelték az élettől. Nem ezt érdemelték tőlem.

- Alice? – szólongatott egy kétségbeesett hang, valahol magam mellett. Bella élettelen teste lassan homályosodni kezdett, és mikor újra kinyitottam a szemem, a szobámban feküdtem az ágyunkon, és Jasper ült mellettem. A vállamat rázta, a szemeiben szenvedélyes aggodalom ült.
Zavarodottan néztem rá.
- Végre – suttogta megkönnyebbülten, majd magához ölelt. Nem tudtam mire vélni a dolgokat, és azt se, hogy mit keresek a forksi villa szobájában.
- Mit csinálunk itt? – kérdeztem zavartan, de mielőtt válaszolt volna, kinyílt az ajtó és egy gyötrődő arcú Edward lépett be rajta. Edward… aki halott volt. Edward, aki megölette magát a nomád románokkal. Edward… aki annyira hiányzott, hogy az már fáj. Edward… akinek nemrég öltem meg az élete értelmét.

Úgy meresztettem rá a szemem, mintha szellemet látnék. Ők pedig értetlenül néztek össze, bizonyára Edward a gondolataimban próbált olvasni, Jasper pedig az érzelmeimben. Kezdtem úgy érezni, hogy én vagyok az őrült.
- Nem vagy őrült – szólalt meg Edward. Istenem, de régen hallottam a hangját! Nem is tudom, hogy mikor határoztam el magam, de hirtelen felpattantam és a nyakába vetettem magam és hangtalanul zokogtam. Ő pedig zavarodottan ölelt vissza, és megnyugtatólag kezdte simogatni a hátamat. Jasper mögöttem szinte eszét vesztette az aggodalomtól.
- Mi a baj? Jól vagy? Aggódtunk érted – suttogta a bátyám, miközben egy kicsit elhúzódott, hogy láthassa elkínzott az arcomat. – Nem vagy önmagad, mit láttál? – kérdezte, mert tudta, hogy innen fújhat a szél. De én semmit sem értettem. Hogy érti, hogy mit láttam? Hiszen ő meghalt… és most mégis itt van. Jasper pedig tudja, hogy már ideje nem látok semmit.
- Meghaltam? – kérdezte Edward furcsán, de nem nevetett. Láttam a fájdalmat a szemében, és tudtam, hogy köze lehet Bellához.
- Fenébe is, Alice! Mi ütött beléd?! Persze, hogy köze van a fájdalmamnak Bellához. Hiszen két napja sétáltam ki az életéből, hogy boldog legyen! Eldobtam az életem értelmét, mégis hogyan lennék?! – csattant fel dühösen, mire Jasper felmordult, én pedig meghökkentem. Végképp nem értettem semmit.
- Edward! Fogd vissza magad - morogta a szerelmem, és hátulról átölelt. – Nagyon össze van zavarodva. Mit szólnál, kicsim, ha beszélnénk a többiekkel? Látom, hogy valamit nagyon nem értesz.
Jól látta, jól érezte. Edward életben léte teljesen meglepett.
- Ennyire zavar, hogy élek? – morogta az említett. Szörnyű, hogy még a saját fejemben se lehetek egyedül, mégis elmondani sem tudom, hogy mennyire hiányzott ez. A gondolatra zokogni kezdtem. Jasper a karjaiba kapott és úgy vitt le a nappaliba.
- Sajnálom, Alice – suttogta Edward közömbösen és követett minket. Komolyan kezdtem hinni benne, hogy megőrültem, és már hallucinálok is.

Mindenki a nappaliban volt, mint mikor Bella sorsáról kellett dönteni, és megszületett a végítélet. A feladatom. Nem akartam erre gondolni, mert csak még jobban rám tört a fájdalom.
- Mi a baja? Mi történt? – hallottam Esme kétségbeesett hangját. Mindenki miattam aggódott. Pedig én jól voltam. Én csak egy gyilkos voltam, aki mindenért felelős.
- Nem tudom… - Jasper se volt jobban, de szeretettel szorított magához, és gyakran a fülembe súgta, hogy minden rendben lesz, nyugodjak meg. – De össze van törve a lelke… bár tudnám miért…
Bár tudná? Hiszen mindenki tudja, hogy mit tettem! És azt is, hogy mit nem tettem! Minden az én hibám… miattam halt meg Edward… miattam halt meg Bella…
- Alice, élek – szólalt meg Edward, de ezúttal sokkal lágyabban, mint korábban, majd a többiekhez fordult. – Alice azon rágódik, hogy valami olyat tett, amiért gyűlölnünk kellene… És azt hiszi, hogy meghaltam-
- De hát itt vagy és élsz! – értetlenkedett Esme.

- Alice, nézd – szólalt meg Jasper kedvesen. – Két nappal ezelőtt Edward úgy döntött, hogy elhagyja Bellát, hogy nélkülünk élhessen. Úgy volt, hogy még aznap el is költözünk, de mikor Edward megtette ezt a bizonyos lépést… te valami furcsa állapotba kerültél, olyan voltál, mintha látomásod lenne. Két teljes napig ilyen állapotban voltál. Nagyon aggódtunk.
- Tehát… még csak 2005 szeptembere van? – kérdeztem halkan, és próbáltam megemészteni a hallottakat. De még mindig biztos voltam benne, hogy megőrültem.
- Igen, nemrég volt Bella tizennyolcadik szülinapja – válaszolta Jasper bűntudatosan.
- Akkor mindez, amit láttam… nem történt meg – suttogtam megkönnyebbülve és váratlanul olyan boldogság öntött el, hogy azt hittem, hogy menten szétrobbanok az érzelmektől.
Jasper elmosolyodott az érzelmeimtől, én pedig felpattantam és megint Edward nyakába vetettem magam. Már tudtam, hogy mégis megtehetem azt, amit meg kellett volna tennem. És soha nem kell megölnöm Bellát…
- Tessék? – morogta Edward feldúltan.
Hoppá…
- Alice, édesem… elmesélnéd, hogy mit láttál? – szólalt meg Carlisle mentve a menthetőt.
Bólintottam.
- Edward… vissza kell menned Bellához. Mond meg neki, hogy hazugság volt az, amiket mondtál neki. Mond meg neki, hogy mindennél jobban szereted, soha nem hagyod el és átváltoztatod.
- Hogy micsoda? Alice, ezt már megbeszéltük… - sóhajtottam, de láttam a néma sóvárgást a szemeiben a lehetőség iránt.
- Edward… láttam, hogy mi történik, ha nem teszed.
- Merevedési zavarok? – vágott közbe Emmett, de csak egy lesújtó pillantást kapott válaszul. Teljesen beleéltem magam, hogy nincsen veszve minden.
- Mond el, hogy mit láttál – kérte Edward, mire leültem, és mesélni kezdtem.

- Nem lesz neki jobb nélküled, bele fog őrülni a hiányodba. Leveleket fog nekem írni, hogy ne legyen teljesen egyedül. Ha veszélybe kerül, hallja majd a hangodat és lát téged. Egy idő után azt képzeli majd, hogy vele vagy és teljesen beleéli magát. Aztán Laurent, majd Victoria is felbukkan, ami csak ront az állapotán. Elkezdi vagdosni az ereit, majd rátámad Reneére. Aztán öngyilkos akar lenni, mert megijed saját magától, és leugrik egy szikláról. Súlyosan sérül a feje, és nem épül fel szellemileg. A sziklaugrásról te is tudomást szerzel, és meg akarod öletni magad. Elmész a Volturihoz, de ők visszautasítanak, végül néhány nomád román megöl téged. Mi pár év múlva visszatérünk Forksba… próbálunk Bellán segíteni, de már késő. Csak a halál lehetséges számára, mert nem változtathatjuk át az elméje állapota miatt. Nekem kell megölnöm… és én kénytelen vagyok megtenni. A levelében ő maga kért meg rá, hogy tegyem meg.
- Uramisten – suttogta Esme megrendülten, Edward eltorzult arccal meredt a semmibe, majd felpattant és elrohant. Jasper szorosan magához húzott és vigasztalni próbált.
- Css… nyugi… ez nem fog megtörténni – suttogta halkan, de szavai kiáltásként hatottak a néma csendbe.
A szemeim előtt egy újabb kép jelent meg…

Bella szobájában voltam, ő maga egy fotelben ült, és az ablakon át meredt a semmibe. Kísérteties látványt nyújtott, szemei kialvatlanul és kisírtan csillogtak. Arca sápadt volt, akárcsak egy vámpíré. Az asztalon egy érintetlen tálca nyugodott, tele rakva a kedvenc ételeivel, amit bizonyára Charlie tett oda, mert nem bírta elfogadni, hogy Bella nem hajlandó enni. A kezeivel maga előtt összefogta a mellkasát, hogy ne hulljon darabokra.
Aztán megláttam Edwardot, az ajtón érkezett. Bella észre sem vette őt, teljesen máshol járt. Edward néhány percig elkínzottan figyelte, majd kinyitotta a száját, és újra becsukta. A szemei feketén villogtak a fájdalomtól és a bűntudattól. De bízott bennem, tudta, hogy így lesz a legjobb, mert láttam. És ő is erre vágyott.
- Annyira sajnálom – suttogta végül és közelebb lépett. Bella felkapta a fejét, majd lassan hátrafordult. A szemei elkerekedtek. – Hazudtam neked. Azt hittem, hogy így lesz a legjobb, de tévedtem. Szeretlek, Bella. Hazudtam, amikor megtagadtam ezt. Nem tudok nélküled élni, és nem is akarok. Ha meg tudnál nekem bocsátani… nincs mentség arra, amit tettem. Örök életre vezekelhetek a bűneimért… - ömlöttek Edward szájából a szavak, megállíthatatlanul. Bella csendes döbbenettel figyelte.
- Te itt vagy? – kérdezte végül, kicsit lemaradva. Edward is meglepődött. Arra számított, hogy Bella dühös lesz, teljesen jogosan. – Tényleg itt vagy?- kérdezte természetellenesen magas hangon, és lassan felállt. Edward bizonytalanul figyelte.
- Itt vagyok, és ha meg tudnál bocsátani… nem mennék el többet, csak ha te kéred. Bocsáss meg, Bella. Te vagy az életem legjobb része.
Bella szemében könnyek jelentek meg, majd hirtelen Edward nyakába ugrott, szorosan ölelve a bátyámat. Bella vadul zokogott, Edward pedig esetlenül magához ölelte és csitítgatni kezdte. Óvatosan leültette az ágyra, és mellé ült, de közben egyetlen pillanatra sem váltak el.
- Szeretlek – suttogta Bella, és felnézett Edwardra, aki csodálkozva figyelte. Talán nem hitte, hogy a szerelme ilyen könnyen megbocsát neki.
- Én is szeretlek – suttogta Edward, majd homlokon csókolta a lányt, aki most már boldogan simult a karjaiba. Az ajkai finom mosolyra húzódtak, barna szemeibe visszatért az élet. Minden helyrejött.

Mosolyogva néztem a többiekre, amikor véget ért a látomás. Ők pedig feszülten figyeltek engem.
- Edward visszament Bellához, és kibékültek. Majd megkérem Charlie-t, hogy nálunk aludhasson valamelyik nap.
- Remek ötlet – vigyorgott Emmett. – Talán megint megbotlik, vagy ilyesmi…
- Emmett – rótta meg Rosalie fejcsóválva, mire Emmett színpadiasan befogta a száját. Jasper felnevetett.
- Papucs – szólalt meg a kedvesem vigyorogva.
- Mondtál valamit, Jasper? – kérdezte Emmett. – Nálunk én viselem a nadrágot.
- De én húzom a szíjat – vágott közbe Rose nevetve, és az egész család követte. Végre boldogok lehettünk. Hiszen már a szülinapi buli óta nem volt felhőtlen a hangulat. Odahajoltam Jasperhez, lágyan megcsókoltam, majd a fülébe suttogtam.
- Mikor megyünk vásárolni?

***

Mi alapján dől el, hogy kinek milyen sors jut? Miben mérik a boldogságot és a fájdalom mértékét egy emberi életben? Hogyan dől el, hogy ki meddig él és hogyan hal meg? Minden az emberi döntések végeláthatatlan sorozata lenne? Én nem hiszek semmiféle teremtőben, sem végzetben. Mindent a döntéseink irányítanak, de oly sokan vagyunk, hogy minden összekeveredik, és az irányítás gyakran kicsúszik a kezeinkből.
A vámpírok sem különböznek az emberektől ebben a tekintetben. Mi is hozunk döntéseket, mi is hibázunk, mi is szeretünk. Megpróbálunk a legjobbra törekedni, a lehető legkevesebb hibát vétve. De mi sem vagyunk tökéletesek. Ugyanazok a ballépéseket követjük el, mint az emberek. Mi sem vagyunk tévedhetetlenebbek. Csak minket a pokoli vérszomj hajt a bűnre, a gyilkolásra, és nekünk egy örökkévalóság adatik meg, hogy együtt éljünk a hibáinkkal vagy éppen a boldogságunkkal.
Mindent a döntések irányítanak. A jövő folyton változik… csak a szeretetünk állandó.

Néhány nap múlva Bella ismét nálunk vendégeskedett. Edwardra és Bellára mosolyogtam, majd vidáman öleltem át a kedvesemet, Jaspert. És hittem benne, hogy ha többé nem hullik darabokra a család, és ha mindörökké együtt maradunk, akkor a mérleg a boldogság felé fordul.

- Edward, szeretnék közétek tartozni. Átváltoztatnál? – szólalt meg Bella hirtelen, megtörve a Cullen villa csendjét. Mindenki a bátyámra nézett, akinek megmerevedett a tekintete, de én már tudtam a választ.
- Igen – válaszolta Edward és Bellára mosolygott, aki alig hitt a fülének, majd boldogan simult a szerelme karjaiba. Edward is tudta, hogy nekik csak együtt van jövőjük, és nem engedhette, hogy a szörnyűséges jövő, amit láttam nemrég… bekövetkezzen. – Alice, mit látsz? – fordult felém.
- Hogy boldogan fogunk élni… az örökkévalóságig – feleltem fülig érő szájjal és tényleg így gondoltam. Bíztam és reméltem. És bár ez bizonytalanul hangzik, de a látomásaim is engem igazoltak. Végre boldogok leszünk.

Dear Alice - 3. fejezet

„Kedves Alice!

Egyre jobban vagyok, már nem érzem annyira a fájdalmat. Tegnap délután Edward és én elmentünk a rétünkre piknikezni egy kicsit. Csodálatos volt. Rengeteget beszélgettünk, és úgy éreztem magam, mint régen. A nap most is kisütött és fantasztikusan ragyogott tőle a teste. Olyan, mint egy angyal. Nem is tudom, hogy mivel érdemeltem ki. Hosszú idő óta végre boldog vagyok.
Bella”

„Kedves Alice!

Nagy bajban vagyok, minden elveszett. Meg akarok halni. Charlie észrevette a kezemen a vágásnyomokat és kétségbeesett dühvel kérte számon rajtam. Aztán nem tudom, hogy mi ütött belém, neki támadtam. Azt hiszem, hogy Edwardról is beszéltem neki, mire olyan ijedten nézett rám, mintha meghalt volna valaki. Mi üthetett belé? Aztán kihívta Dr. Gerardy-t és együttes erővel tönkretették az életem. Elvették tőlem Edwardot és a boldogságomat. Valamit lenyeletett velem, és azóta nincs velem Edward. Most is a szobámban fekszem, nem mehetek sehova, elzártak előlem minden éles eszközt, bezárták az ajtót és az ablakokat. Talán ha vámpír lennék, akkor kiszabadulhatnék. Alice, szerinted, ha megkérem Edwardot, akkor átváltoztat? Alig várom, hogy újra itt legyen. Tele van a szervezetem mindenféle nyugtatókkal, nem tudom, hogy Charlie miért tette ezt velem. Ráadásul most állandóan itthon van, és folyton beszélgetni próbál velem. Nem érti, hogy én csak Edwardot próbálom visszakapni. Te ugye megértesz, Alice? Te mit tennél, ha Jaspert vennék el tőled?
Bella”

„Alice!

Már órák óta csak zokogok. Felébredtem, és megtámadott a valóság. Megpillantottam a kezemen lévő sebeket, és felrémlettek előttem az elmúlt napok. Megőrültem, igaz? Edward szellemalakja túlnőtt rajtam és néha már azt hiszem, hogy tényleg velem van, igaz? Mond Alice, mit tegyek? Én nem akarok megőrülni! Nem akarok ennyi fájdalmat okozni Charlie-nak és Reneé-nek. Úgy tudom, hogy már ő is úton van ide. Nem akarok megőrülni! Félek, Alice. Olyankor minden olyan más. Ijesztő és zavaros. Vajon, ha vámpír lennék, akkor újra normális lehetnék? Nem tudom, hogy mit tehetek. Talán soha nem lesz több világos pillanatom. Érzem, hogy ez már nem is én vagyok, hanem egy elmebeteg az én testemben. Te ezt biztos látni fogod. Kérlek, változtass át, de csak ha vámpírként vele lehetek. Az igazi Edwarddal. Ha nem, és tudom, hogy nem… akkor kérhetek valamit? Ölj meg, Alice.
Bella”

„Alice!

Már tudom, hogy mit kell tennem. Ez így nem mehet tovább. Közveszélyes vagyok. Tegnap majdnem megkéseltem Reneét a konyhában. Én ezt nem akarom, Alice. Aztán megszületett a tervem. Már tudom, hogy hogyan jutok ki a börtönömből, és hogy hova menjek. Emlékszel még, amikor azt meséltem, hogy mit csinálnak szórakozásból a la push-i fiúk? Leugrálnak a szikláról, én is ezt fogom tenni. Szállni fogok, akárcsak egy madár. A legmagasabb sziklára mászom fel, és most is elég viharos szél fúj. Biztos halál. Ne haragudj rám, kérlek. Szeretlek titeket, de itt a vége. Nem akarok egyszer arra ébredni, hogy gyilkos lettem, és megöltem Charlie-t, vagy Reneé-t. Ahhoz túlságosan szeretem őket. Úgyis mindegy, hogy élek vagy sem. Titeket már nem érdekel. Néha haragszom rátok, azért, amit csináltatok velem. Néha úgy érzem, hogy ez az őrület is a ti hibátok. Volt, hogy éjjeleken át csak átkoztalak benneteket. De talán akkor még őrültebb voltam. Ti csak fényt hoztatok az életembe. Ez az utolsó levelem, Alice. Elbúcsúzom. Nekem ennyi jutott. Sosem tudtam, hogy hogyan fogok meghalni. De ha ezzel megmentek néhány életet, akkor boldog mosollyal az arcomon halok meg. Talán Edward is velem lesz, és akkor teljes lesz a boldogságom, hisz vele halok meg. Ha nem sikerülne, kérhetek valamit? Ha többet nem lehetek Edwarddal, akkor ölj meg. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de képes vagy rá. Kérlek! Ez az utolsó kívánságom. Tartoztok nekem ennyivel. Csak ezzel tudnátok megmenteni… hiszen Edward vámpírként sem akarna engem. Ölj meg, Alice!
Szeretlek titeket!
Bella”

Hangtalanul zokogtam, a kezemből a padlóra hullottak a szomorú sorok. Nem tudtam több önuralmat gyakorolni, a fájdalom elöntött. Úgy zúdult rám, mint egy izzó lávafolyam, ami nagyot dördülve tört fel a föld mélyéről, elpusztítva minden pozitív dolgot. Csak Bella lebegett a szemem előtt, és magam előtt láttam a sorok közötti mögöttes tartalmat. Évek óta gyötört a bűntudat, hogy akkor eljöttünk Forksból, de még soha nem utáltam magamat ennyire érte. Annyira elmerültem, hogy a jövő bizonytalan világa elhomályosodott a szemem elől, és a képességem a háttérbe vonult.
Csak néztem a békésen alvó törékeny lányt, aki itt feküdt mellettem leszíjazva. Nem szólaltam meg, mert tudtam, hogy Bellának, mint ember nincsen jövője. Tudtam, hogy a halála elkerülhetetlen. Minden, amiért Edward annak idején küzdött, nemsokára megsemmisül. Bár már akkor eldőlt a sorsa, mikor elhagytuk a várost, és Edward kérésére kizártam a fejemből Bella jövőjét. Már akkor döntött a végzet, és Bella csendes magányban haladt, hogy beteljesítse. Én pedig nem tettem semmit. Megakadályozhattam volna, de nem tettem. Inkább struccpolitikát folytatva a homokba dugtam a fejem, ahelyett, hogy azt tettem volna, amit kell. Milyen barátnő vagyok én?
Bella nem hitte, hogy elolvasom a leveleit, de a lelke mélyén valamilyen érthetetlen okból bízott bennem. Csak tudnám, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Nem érdemeltem meg. Nagyon nem. Nem írta le, de mivel ismerem őt, tudom, hogy a legvégsőkig hitt abban, hogy én megmentem a fojtogató őrülettől. Mind hiába.

- Alice? – hallottam egy vékony, halk hangot. Az ágyra pillantottam újra, és szomorúan néztem Bella üveges tekintetébe. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Vajon, most ő mit lát? Bárcsak látnám a gondolatait, de erre még Edward sem lenne képes. Mit látnék?
- Szia, Bella – nyögtem végül ki, csilingelő kedves hangon. – Hogy vagy?
- Megint vadászni voltatok? Edward mesélte az este… most mit ettél? – kérdezte mosolyogva. Megütközve néztem rá, de hiszen tudtam, hogy miről beszél. Azt hitte, hogy Edward vele van. Talán bizonyos szempontból jobb, hogy nem ismeri a valóságot. Az talán végleg összetörné.
- Szarvast ettem – mentem bele a játékba, nem tudtam, hogy mit tehetnék. Hogy mi lenne a legjobb.
- Én is mehetek legközelebb?
- Tessék?
- Vadászni veletek, ég a torkom a szomjúságtól – magyarázta, mire elszorult a torkom.
- Majd… talán… legközelebb – feleltem habozva. Próbáltam kiolvasni a jövőből, hogy mi lenne a legjobb, de nem láttam semmit. Az égvilágon semmit.

Üres tekintettel parkoltam le a házunk előtt. Mikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy Jasper siet felém aggodalmasan. Robotszerű mozdulatokkal szálltam ki, és hagytam, hogy átöleljen. Megpróbáltam kizárni a fejemből mindent és néhány pillanatig csak a szerelmem közelségét élvezni, de nem ment. A fejemben a levél sorai peregtek, a szemem előtt Bella őrült tekintete lebegett. A halott szívem szörnyen fájt, és ha lehetséges volna, már nem élnék. De hiszen én halhatatlan vagyok.
- Jól vagy? – nézett rám gondterhelten, de ő maga is tudta a választ. Hiszen érezte az a lelkemben dúló éjsötét vihart.
- Nem – feleltem őszintén. – De jobban, mint Bella.
- Menjünk be, a többiek már itt vannak. Rosalie és Emmett is megérkezett. Híreik is vannak.
- És Edward?
- Ne kezdd újra, Alice. Ő nem – suttogta Jasper fájdalmasan. Tudtam, hogy még mindig magát hibáztatja Edward és Bella tragédiájáért. De jogtalanul. Edward döntött így, és mindannyian ugyanúgy hibásak vagyunk.

A nappaliban már mindenki ott volt, mindannyian komor szomorúsággal néztek rám. Talán Carlisle mindent elmondott nekik, vagy ez még rám vár?
- Hogy van? – szólalt meg Rosalie csendesen. Meglepetten néztem rá, hiszen ő utálta Bellát. De most csak sajnálat és bánat ült szépséges vonásain, és Emmett védekező karjaiba simult. Még Emmett sem mosolygott, olyan gyászos volt az arca, mint aki magán viseli a világ összes gondját. Ő tényleg kedvelte Bellát.
Esme a kanapén ülve zokogott, halkan, könnyek nélkül. Carlisle üres tekintettel csitítgatta, de lélekben teljesen máshol járt.
- Bella… nos… megőrült – mondtam ki a fájdalmas szavakat. – Írt nekem leveleket, és… magam előtt láttam, hogy hogyan lett egyre rosszabbul. Ő maga is érezte, hogy milyen állapotban van, és rettegett tőle. Ezért akart öngyilkos lenni, és leugrott a szikláról.

- Az orvosok szerint a sziklaugrásnál beverte a fejét egy sziklába és károsodott az agya – vette át a szót Carlisle. – Olyan mértékben, hogy már nem tudtak segíteni rajta. Korábban is őrülten viselkedett, rátámadott a szüleire is, de akkor még gyógyítható volt. Most már nincsen számára remény.
- A mi feladatunk, hogy eldöntsük a sorsát – suttogtam reményteljesen. Próbáltam arra a hajdani képre koncentrálni, amikor Edward és Bella vadászni mentek vámpírként, boldogan. Milyen régen is volt elérhető egy ilyen jövő.
- Szóval változtassuk át – suttogta Rosalie. – Én…
- Várj, Rose – intette le Carlisle. – Nem dönthetünk erről elhamarkodottan, biztos vagyok benne, hogy mindannyian szívesen látnánk a családba, de nem csak a mi érdekeinket kell figyelembe venni.
- De hát… - ellenkeztem.
- Alice… tudom, hogy ez most fájni fog, de nincs rá garancia, hogy a mérgünk bármit is segít Bellán. Megmenthetnénk az életét, örök életet adhatnánk neki, befogadhatnánk. De nem tudhatjuk, hogy az elméjére befolyással van-e méreg. Majdnem biztos vagyok benne, hogy Bella agya annyira károsult, hogy ezen már az átváltoztatás sem segíthet.

- Mit akarsz ezzel mondani? – morogtam rá ellenségesen.
- Ha átváltoztatjuk Bellát, egy vérszomjas szörnyeteget uszítunk az emberekre.
- Hogy… mondhatsz… ilyet? – leheltem döbbenten, és a többiekre néztem. Őket is ugyanúgy váratlanul érte ez a feltevés.
- Bármennyire fáj, ez a Bella, már nem a mi Bellánk. Mi öltük meg, a mi hibánk. És nincs rá módunk helyrehozni. Sajnálom. De jobb, ha ezt is mérlegelitek. Arról nem is beszélve, hogy a Volturi levadászna minket, ha egy befolyásolhatatlan újszülöttet kreálnánk.
- Akkor hagyjuk meghalni? – kérdeztem megtörten. – Hagyjuk szenvedni?
- Carlisle-nak igaza van – szólalt meg Rosalie. – Én is épp annyira szeretném, ha Bella családtag lenne, mint ti. Régebben utáltam, de ez már a múlt. De hiszen ismeritek Bellát. Ő mit választana? Ha normális újszülött lenne, akkor sem lenne soha boldog.
- Ezt hogy érted?
- Gondolod, hogy akarna örökké élni Edward nélkül?
- Edward még visszajöhet – ellenkeztem hevesen.

- Alice – szólalt meg most Jasper, és a vállamra tette a kezét. – Te magad figyelted a jövőjét, amíg az el nem tűnt. Azóta mióta halottnak hitte Bellát, nincsen róla hír. A jövője eltűnt, nem jelentkezik és meg akart halni. Biztos vagyok benne, hogy Edward halott.
- Nem – suttogtam kétségbeesetten. Reménykedve néztem a többiekre, hátha ők is hisznek abban, amiben én.
- Rose és én meglátogattunk néhány nomádot. Kérdezősködtünk – kezdett Emmett beszélni. – És megtaláltuk azt a vámpírt is, aki utoljára találkozott Edwarddal. A Volturi nem volt hajlandó megölni őt, így megölette magát egy román nomáddal. Most hoztuk a hírt, azért késlekedtünk. Edward halott – suttogta Emmett fájdalmas arccal.

- Nem… az nem… - zokogtam némán. És megértettem, hogy igazuk van. Nem menthetjük meg Bellát, azt ő sem akarná. - Ha többet nem lehetek Edwarddal, akkor ölj meg. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de képes vagy rá. Kérlek! Ez az utolsó kívánságom. Tartoztok nekem ennyivel. Csak ezzel tudnátok megmenteni… hiszen Edward vámpírként sem akarna engem. Ölj meg, Alice! – idéztem megkövülten Bella szavait, míg a többiek értetlenül hallgattak. – Ezt írta Bella a levelében, ezt szeretné.
- Sajnálom, Alice – hajtotta le a fejét Carlisle, mire ránéztem.
- Ezt akarod igaz? Hogy én öljem meg.
Carlisle rázkódó vállakkal bólintott.
- Ezek szerint nincs más választásom – suttogtam megtörten. – Megyek és megölöm.
- Veled megyek – nézett rám Carlisle. – El kell intéznem, hogy ne gyanakodjanak rád.
- Rendben.
Miért kell megölnöm a legjobb barátnőmet? Miért? Miért?
- Ne úgy fogd fel, hogy gyilkosság – sietett utánam Jasper. – Így mented meg az életét, és így talán Edwarddal lehet.
- Bárcsak igazad lenne…

Dear Alice - 2. fejezet

„Kedves Alice!

Láttam Őt. Lehet, hogy megőrültem, de ennyi belefér. Ha a veszély mámora kell hozzá, hogy láthassam, azt fogom keresni. Pontosan olyan volt, ahogyan emlékeztem. Hallottam a hangját, és végre nem voltam egyedül. Tudom, hogy ez betegesen hangzik, de tudom, hogy csak a képzeletem játszik velem.
Az út szélén sétáltam, és fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Furcsán zaklatottnak éreztem magam, a testem remegett, és csak sírni lett volna kedvem. Nem láttam értelmét semminek sem, Alice. Mert miért dobogna a szívem nélküle? Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha csak egyetlen lépést is lépnék balra, mi lenne, ha éppen abban a pillanatban jönne egy autó. Azonnal meghalnék? Vagy lassan szenvedve szűnne meg a fájdalmam? Nem tudhatom.
Aztán mikor megtettem volna azt a bizonyos lépést… Ő állt mellettem. Hozzám szólt, és megállásra késztetett. A következő pillanatban egy teherautó hajtott el mellettem. Megmentette az életemet, Alice. Talán ez azt jelenti, hogy mégis jelentettem neki valamit? Bár szerintem inkább a beteges fantáziám játszik velem. Talán túlságosan vágyom arra, hogy velem legyen.
De mi van, ha minden veszélyes helyzetben megjelenik? Adrenalinhoz kapcsolódik talán? Régen vonzottam a bajt, most sem lesz nehéz találnom párat. Kérlek, ne haragudj, amiért ilyeneket gondolok. De szükségem van Rá. Már ez is valami. Attól a pillanattól kezdve úgy érzem, hogy újra élek. Még Charlie is észrevette rajtam a változást. Mert most már tudom, hogy nem tűnt el minden, és van rá mód, hogy láthassam.
Más nem számít. Sajnálom, hogy ezzel megszegem az ígéretem. De ő sem tartotta be a szavait. Azt ígérte, hogy nem hagy el. Aztán elhagyott. Azt ígérte, hogy szeret. Aztán bevallotta, hogy mégse. Azt ígérte, hogy olyan lesz, mintha nem is létezett volna. De semmi sem olyan. Azt ígérte, hogy többet nem látom Őt. És most láttam Őt.
Dátumot nem írok, az időnek már nincsen számomra jelentősége.

Szeretettel,
Bella”

„Kedves Alice!

Ma elmentem a házatokhoz, de talán nem kellett volna. De azt reméltem, hogy újra látom Őt. Olyan kihalt volt, és olyan hátborzongató. Mintha ti mindannyian nem is léteztetek volna. Ott ahol egykor annyira boldog voltam, és ott ahol egykor ti éltetek… azt a helyet benőtte a gaz és borzalmasan néz ki. Eltűnt az a pompa, amit egykor sugárzott. Vagy talán csak belőletek áradt?
Végigmentem a szobákon, benéztem mindenhova, kivéve… az Ő szobáját. Végig simítottam a nappaliban az összetörött zongorán, felidéztem, hogy milyen képek voltak a falon, magam elé képzeltem, ahogy lelibbensz boldog mosollyal az arcodon az emeletről. Nosztalgiáztam néhány órát, aztán hazajöttem. De mégis… Inkább ott éreztem otthon magam. Talán, mert mielőtt elmentetek, én már döntöttem. Lélekben elköszöntem mindentől, mindenkitől és az életemtől. Titeket választottalak, még meg is haltam volna, hogy örökké veletek legyek. Kár, hogy ti nem kértetek belőlem. De most már mindegy.
Útközben láttam egy sziklát, néhány la push-beli fiú ugrott le róluk. Először nagyon megijedtem, és azt hittem, hogy öngyilkosok lettek. Aztán rájöttem, hogy csak szórakoznak. Jacob is köztük volt, régen barátok voltunk. Vajon, milyen érzés lehet leugrani a semmibe, úgy hogy tudod, hogy majd úgyis felbukkansz a felszínre? Vagy ha csak az ismeretlennel nézel farkasszemet?

Szeretettel,
Bella”

„Kedves Alice!”

Még mindig remegek a félelemtől. Ma elmentem a rétünkre, abban a reményben, hogy vele lehetek. De már semmi sem volt olyan volt, mint akkor. A virágok elhervadtak, a fű megsárgult, olyan üres lett minden, mint ahogyan magamat éreztem.

Aztán észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Laurent. Azért jött, hogy megnézze még a védelmetek alatt állok-e. És alig hitte el, hogy itt vagyok előtte védtelenül. Victoria küldte őt, de ő inkább magának akart. Azt mondta, hogy csak szívességet tesz, mert Victoria lassan végezne velem. Ő akkor is mellettem volt, és segített abban, hogy mit mondjak. De nem hazudtam elég jól, és még az Ő nevét is ki kellett mondanom. Majdnem összerogytam a fájdalomtól, de a rettegés erőt adott. Lecsapni készült, mikor morgás hangzott fel a fák közül és farkasok jelentek meg. Hatalmas medveméretű farkasok, akik üldözőbe vették Laurentet. Megmenekültem. Legalábbis egyelőre.

Félek Alice. Már minden bizonnyal elmondta Victoriának, amit megtudott és értem jönnek. Mi van, ha baja esik Charlie-nak? Vagy akármelyik ismerősömnek? A szobámban ülök most is összekuporodva, és minden neszre, minden apró rezdülésre összerezzenek. Mert tudom, hogy eljön értem.
A bátyád tévedett, amikor azt hitte, hogy Victoria majd Őt támadja meg. Szemet szemért, társat társért. És nem hiszem, hogy Victoriát meghatná, hogy én már… hogy mi már… nem vagyunk együtt. Egy kicsit hízeleg a gondolat, hogy meg akar ölni James miatt, olyan mintha még mindig együtt lennék Vele. Mégis félek, rettegek. Lehunyom a szemem és megjelenik előttem az égővörös lángkorona, mindenhol látom Őt. Úgy érzem, mintha valaki figyelne. Mintha soha nem lennék egyedül, de mégis rettentően magányos vagyok.

Szeretettel,
Bella”

„Kedves Alice!

Kezdek megőrülni, most már biztos vagyok benne. Hetek teltek el Laurent és a rét óta, és én azóta egyre inkább bekattanok. Victoria továbbra sem tűnt fel, én mégis mindenhol őt látom. És most már a bátyád is mindig velem van. Edward. Megpróbáltam kimondani a nevét, egymás után többször is mondogattam, egészen addig, amíg elviselhető lett a kín. Most már nem okoz olyan nagy fájdalmat a neve, de másra továbbra sem vagyok képes. Nem tudom nézni a tévét, nem tudok zenét hallgatni, mindentől menekülök, ami esetleg rá emlékeztetne. Nem tudok végigmenni az utcán sem, hiszen mindenhol csak turbékoló párokat látok. Olyankor összeszorítom a szám, megmakacsolom a lépteim, és szapora tempóban elmegyek tőlük minél messzebbre. Már senki sem vesz rólam tudomást, csak néha Angela pillant felém szomorúan, sajnálkozva. Azóta is az asztalotoknál ülök, és egyre ritkábban eszek. Hiszen ti sem ettetek.
Nemsokára itt a nyár, csak hetek kérdése. És csak azt látom, hogy milyen boldog voltam egy teljes éve. Szerencsére homályosodtak az emlékeim, a szép percek már nem olyan élesek, de az utolsó pillanatokat sehogy sem tudom kitörölni.

Ma az ebédnél Angela megérintette a vállam, bizonyára mondani szeretett volna valamit kedvességből, de annyira elmerültem a gondolataimból, hogy váratlanul ért az érintése. Hónapok óta senki nem ért hozzám, és annyira megijedtem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, azt hittem, hogy Victoria talált meg. Sikoltozni kezdtem, és vadul hátrálva zuhantam le a székről. Az egész ebédlő engem figyelt. Néhányan megvetéssel, míg mások harsogva felnevettek. Még a bolond jelzőt is elcsíptem néhány szájból. Angela heves bocsánatkéréssel segített fel, de én minden ízemben remegve rohantam ki az iskola épületéből, bepattantam a furgonomba, és elhajtottam. Mindegy volt, hogy merre csak el innen. Haza csak késő este értem, és fogalmam sincs, hogy mit csináltam egészen sötétedésig. Csak egy dologra emlékeztem, hogy a szellem-Edward társaságában néztem végig az alkonyatot és néhány teljes percre igazán boldog voltam.

Bella”


Kedves Alice!

Kezdem egyre őrültebben, de egyre jobban érezni magam. Tudom, hogy ostobaság illúziókban élnem, de így könnyebb. Én megpróbáltam normális életet élni nélkületek, de vesztettem. Úgy érzem, hogy ez már kezd eltávolodni a normálistól. Charlie is aggódik értem, el akart küldeni orvoshoz, de megnyugtattam, hogy jól vagyok. Utána a szobámba jöttem, és nyitott szemmel körülnéztem. Olyan a szobám, mintha senki nem lakna benne. Nincsen egy darab porszem se, nincsenek képek a falon, vagy bárhol, mindenhol katonás rend uralkodik, és minden személyes tárgyam eltűnt.
Edward most már minden pillanatban velem van, de csak akkor szólal meg, ha veszélyben vagyok. Ezért igyekszem keresni az ilyen helyzeteket. Tegnap a kezembe akadt egy konyhakés, fogalmam sincs, hogy hogyan került a szobámba. Felkaptam, hogy visszavigyem a helyére, de aztán inkább leültem az ágyamra a késsel a kezembe. Hosszú percekig csak némán figyeltem, nem is tudom, hogy mit akartam vele. Csak néztem. Aztán felemeltem és óvatosan végighúztam a csuklóm felett. Nem vágtam bele, csak finom vonalat húztam a bőrömre. Egy vörös csík jelent meg, de a vérem nem serkent ki. Egy kicsit fájt, de jól esett. Alice, ez már az őrület? Megőrültem?

Bella”


- Alice? – hallottam meg hirtelen magam mögött egy hangot, alig vettem észre, hogy már nem kettesben vagyok Bellával és a levelekkel. Sokkos tekintettel néztem fel a belépő alakra, és csak pár pislogás után ismertem fel benne Carlisle-t. Sajnálkozva nézte Bellát, aztán engem. Én is ránéztem a barátnőmre, aki még mindig mozdulatlanul feküdt. Néha Edward nevét motyogta, de amúgy teljesen csendben volt. Alig lélegzett a rengeteg nyugtatószertől. – Meddig maradsz?
- Ameddig szükséges. Ezeket a leveleket Bella írta… nekem – mutattam a mellettem heverő levélkupacra és a kezemben szorongatott példányra. Annyira remegett a kezem, hogy vámpírlátással is alig láttam a betűket. – Van valami remény, Carlisle? Meggyógyul?
- Beszéltem a kezelőorvosával, már hónapok óta csak romlik az állapota. Nincs magánál, állandóan félrebeszél, és hallucinációi vannak, néha még az ismerőseit se ismeri fel.
- És ha átváltoztatnám? – kérdeztem reménykedve. Már akkor eldöntöttem, amikor megpillantottam ebben a szobában. A jövő még mindig egy vámpír Bellát mutatott.
- Ezt nem döntheted el egyedül, Alice. Olvasd végig a leveleit, és gyere haza. Nem segíthetsz rajta, sajnálom. Az átváltoztatását pedig a család megszavazza, amint hazajöttél. Rendben?
Szomorúan bólintottam.
- Jasper aggódik érted, mit mondjak neki? – kérdezte még szomorúan, és ő sem tudta levenni a szemét egykori lányáról.
- Mond meg neki, hogy… jól… leszek. Ne aggódjon miattam. És a család? Ki van még itt Portlandben?
- Bár sok minden megváltozott, a családunk mindig összetart. Én Esmével jöttem, és úgy tudom, hogy Emmett és Rosalie este érkeznek. Jasper pedig otthon vár rád.
Nem tettem fel több kérdést, furcsa volt ez így számomra. A családunk nekem több emberből állt. De talán jobb, ha hozzászokom, hogy Edward jelenlétére többet nem számíthatunk a családi összejöveteleken.

Carlisle csendben távozott, én pedig olvasni kezdtem az utolsó néhány levelet.

Dear Alice - 1. fejezet

Itt az első fejezet, de szerintem ez még elég unalmas. Az izgalmasabb részek később következnek :)

„Kedves Alice!

Eltűntetek. Mint minden más is. Elmentetek, és veletek ment minden. Most kivel beszélhetek? Elvesztem. A lelkem és a szívem is veletek tartott, csak a testem maradt itt, üresen, kiégve. Olyan mintha minden eltűnt volna. Nem látom többé a színeket, nem látom többé a virágokat, számomra nem kel fel többé a nap, hiába kapcsolom fel a lámpát, nem látom a fényt. A lelkemet néma csend és feketeség veszi körbe.
Folyton a fejemben zengnek a szavai, és borzalmasan fájnak. Ó, Alice! Mindig is tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki, és hogy jobbat érdemel. Mindig is tudtam, és bekövetkezett a pillanat, amitől féltem. Amikor eltűnt az erdőben, én követtem. Most már tudom, hogy ostobaság volt, de akkor nem akartam elengedni őt. Addig rohantam, amíg bírtam, de nem láttam őt sehol. Hogyan vehetném fel a versenyt egy vámpírral? De legalább megpróbáltam. Aztán elaludtam az avarban, és Sam Uley talált rám, majd vitt haza Charlie-nak. Aggódom Charlie-ért, nem akarom tönkretenni őt. Látom rajta, hogy mennyire megijeszti őt az új Bella, és már ő sem önmaga. De tulajdonképpen néha magam is megijedek, ha tükörbe nézek. Ez jobb lesz valaha? Elviselhetőbb?
Nem megijeszteni akarlak, csak őszinte vagyok. Tudom, hogy soha nem olvasod el ezt a levelet, de mégis valahogy jól esik. Így olyan, mintha legalább belőled itt maradt volna egy darab. Levelet kellett írnom, nem tudtam nem megtenni. De az Ő nevét nem tudnám még papírra se leírni, és te vagy a legjobb barátnőm. Ezért írok neked.
Bár talán igazatok van, és így lesz a legjobb. Talán elfelejtelek titeket, és az életem újra normális lesz. Talán, de nem hiszem. Vigasztal a tudat, hogy legalább ti boldogok vagytok. Ő is megszabadult egy tehertől, és kereshet valaki olyat, aki elég jó neki.
Most mennem kell, későre jár. Charlie ragaszkodik hozzá, hogy lefeküdjem. Én nem látom értelmét, rettegek az éjszakáktól. Olyankor minden még hidegebb és még sötétebb. Fázom. Minden éjjel sikoltva ébredek, minden éjjel újra átélem, ahogy elhagy és eltűnik a semmiben. Begyógyul valaha a mellkasomon érzett hasadék? Változni fog ez valaha, Alice?

Szeretettel,
Bella
2005. október 10.”


„Kedves Alice!

Megint nem tudok aludni, már hetek óta. Mégsem érzem magam fáradtnak, inkább kába vagyok egész nap. Néha egész órák tűnnek el, mintha meg sem történtek volna. Egyszer még reggel van, aztán mire észbe kapok, már megint este van. Néha nem emlékszem, hogy hogyan jöttem haza, egyszer csak itthon vagyok. Már a suli sem ugyanolyan, nem tudok megszólalni sem. Még vannak, akik megpróbálnak beszélgetést kezdeményezni velem, de nem jut el az agyamig a mondandójuk. Két lehetőség van, a fájdalom és a semmi. Én a semmit választottam. Nem érzek semmit, mintha nem is léteznék. Csak a szívem dobog, de nem élek. Olyan álomszerű minden, még ő is. Elvitt magával mindent, ami rá emlékeztetne. De akkor sem tudom őt kitörölni, nem megy. Azt ígérte, hogy olyan lesz, mintha nem is létezett volna. De soha sem lesz olyan. Charlie már be se rohan, ha éjjel sikoltozva ébredek. Már ő is megszokta, és beletörődött. Látom az arcán a fájdalmat, és próbálok úgy tenni, mintha jól lennék. De azt is látom, hogy a közömbösség mennyire fáj neki. Pedig én kezdek beletörődni ebbe az életbe.

A suliban tegnap leültem a ti asztalotokhoz, és ez egy kicsit megnyugtatott. Behunytam a szemem, vettem egy mély levegőt és egy teljes pillanatig azt képzeltem, hogy még ott vagytok velem. Boldog pillanat volt, de hamar tovaszállt. Kinyitottam a szemem, és ti nem voltatok sehol. A székek, ahol egykor ültetek üresen hirdették a hiányotokat. Amikor elfordítottam a tekintetem, kinéztem az ablakon, zuhogott az eső. Nagyjából én is így éreztem magam, de én már nem sírok, Alice. A fájdalmam túlnőtt a könnyeken. Nem bánom, hiszen utálok sírni.

Már több levelet is írtam az előző óta, de aztán mind a szemetesben landolt. Talán majd ennek is ott lesz a helye. Valahogy jól esik mindezt kiírnom magamból, olyan mintha naplót írnék, de ez más. Mert ott van az illúzió, hogy ott egy második személy is, te. Kérdezhetnék ezrével, de tudom, hogy nem kapok választ soha sem. Pedig annyi mindenre kíváncsi lennék. Miért hagytál el te is? Ő legalább elköszönt, te még ezt sem tetted meg. Nem haragszom, csak szívesen átöleltelek volna még egyszer utoljára. De mindegy, ez már nem számít. Az élet halad tovább, én pedig a kispadon ülve várom a meccs, az élet végét.

Szeretettel,
Bella
2005. október 25.”

„Kedves Alice!

Mikor elmentetek, és ő elment, magatokkal vittetek mindent. De az ő hiánya ott van mindenhol bárhová nézek. Mintha egy hatalmas lyukat ütöttek volna a mellkasomba. De valahol mégis örülök, a fájdalom az egyetlen emlékem arról, hogy valóságos volt, hogy mind azok voltatok. Néha még magamban is kételkedem. Mi van, ha csak képzeltelek titeket? Hiszen minden tárgyi emléket magával vitt. Már semmiben sem vagyok biztos, csak abban, hogy mindenben Őt látom. Elszántan kapaszkodom a nevetésébe, a mosolyába, a szavaiba, de kezd eltűnni minden. Csak az üresség és a fájdalom marad. Olyan furcsa, hogy a szép percek eltűntek, míg a búcsúja minden pillanata élénken bennem él.
Először azt hittem, hogy engem is magával visz. Nem értettem, hogy miért nem várja meg legalább az érettségimet. Azt hittem, hogy azért megyünk el, hogy ne zavarjunk titeket. Aztán jött a hidegzuhany.
Álmaimban, az erdőben futok utána, de ő egyre inkább távolodik tőlem. Hideg tekintete közönyösen, szeretet nélkül néz vissza rám, és ilyenkor úgy érzem, hogy minden gyönyörű szép perc csak hazugság volt.
Nem akarok így élni, Alice. De nem tehetek mást, gondolnom kell Charlie-ra, és megígértem neki is. Megígértem, hogy vigyázok magamra. De néha eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne ha… mi lenne ha… esetleg… véget érne minden.

Remélem, ti jól vagytok, és boldogan éltek tovább. Sokkal könnyebb a tudat, hogy ő legalább nem szenved. Mit nem adnék, ha csak még egyszer vásárolhatnék veled, Alice, pedig ó mennyire utáltam. Annyi boltba berángattál, és annyi mindent kellett végig próbálnom. Mások mit nem adtak volna ilyen lehetőségért, én pedig utáltam. Most mégis mindenemet odaadnám, ha újra veled, veletek lehetnék. Még Rosalie gyűlölködő és gúnyos tekintetét is elviselném, úgy hiányoznak Emmett poénjai és Esme szeretetteljes szavai, ölelései. Vagy Carlisle megrendíthetetlen nyugalma, vagy akár Jasper fájdalmas arca. De mégis Ő hiányzik a legjobban. Nem tudom kimondani, vagy akár leírni a nevét. Nem megy. Mikor Charlie róla beszélt, úgy éreztem, mintha tüzes-vassal kínoznák a bensőmet, mintha tőrt forgatnának a szívemben. De minden álmomban látom őt, csak egyre homályosabb. És minden alkalommal elhagy, pedig megígérte, hogy soha nem hagy magamra.

Most mennem kell, főznöm kell valamit Charlie-nak, mert nélkülem éhen halna. Minden házi munkát én csinálok, sőt még a sulira is sokat tanulok. Addig sem kell gondolkodnom…

Szeretettel,
Bella
2005. november 15.”

„Kedves Alice!

Karácsony van. Tanácstanul ültem le a fenyőfával szemben, és csak nézem, és nézem. Charlie és én díszítettük fel, de nem is emlékszem belőle semmire. Ez is kimaradt. Mintha közben beszélt is volna hozzám, de nem hallottam belőle semmit. Ilyenkor csak bólogatok, igen-nemmel válaszolgatok és elvárom, hogy beérje ezzel. Ez a szeretet ünnepe, de úgy érzem, hogy én már soha senkit nem fogok tudni szeretni. Ajándékot sem vettem senkinek. Amíg Charlie nem hozta be a fenyőfát, addig nem is tudtam, hogy milyen nap van.
Ő most elment La Pushba, ünnepelni. Engem is próbált elvinni magával, de semmi kedvem nem volt hozzá. Még emlékszem, hogy az ottaniak még örömtüzet is gyújtottak, mikor ti elmentetek. Ezek után nem tudnék kedvesen beszélni velük, bár mostanában nem is nagyon mondok senkinek semmit. Amúgy sem szeretném elrontani a bánatommal senkinek sem az ünnepét. Nem számít. Csendben megvárom, amíg megöregszem és meghalok. Nem is tudom, hogy mikor beszélgettem utoljára. Te vagy az egyetlen kapcsolatom a külvilággal, bár valójában ez csak illúzió, hiszen csak magamnak írogatom ezeket a leveleket. Soha nem fognak hozzád kerülni és ez nem is baj. Így a legjobb.

Vajon, ti mit csináltok most? Összegyűltök békességben egy gyönyörű szép karácsonyfa körül, amit Esme és Rosalie díszített fel? Alice, te vadul fényképezgetsz, hogy megmaradjon minden pillanat? Emmett minden bizonnyal énekel, Jasper végre boldog, hiszen karácsonykor nem éri semmilyen negatív érzelem. Carlisle álmélkodva figyeli talán Esmét? Ő pedig a zongorán játszik valami csodálatos karácsonyi dallamot? Aztán ajándékokat adtok egymásnak, és vidáman beszélgetitek át az ünnepeket, vagy talán ünnepi vadászatot tartotok az erdőben?

Boldog Karácsonyt, gondolatban is.

Szeretettel,
Bella
2005. december 25.”

„Kedves Alice!

Vége az évnek, egy új kezdet következik. Mégis minden pillanat ugyanolyan. Kívánnám, hogy visszajöjjön hozzám, kívánnám, hogy újra velem legyetek, kívánnám, hogy újra éljek, de naiv lennék. Naphosszat fekszem az ágyon, és tudom, hogy ez ezentúl sem lesz másképp. Ez az év is ugyanolyan lesz, mint az előző. Ó, Alice… elképzelni sem tudod, hogy mennyire vágyom arra, hogy újra lássam Őt…

Boldog Újévet!

Szeretettel,
Bella
2006. január 1.”

Dear Alice - Prológus

Tudtam, hogy hova kell mennem, bár ne tudtam volna. Próbáltam halasztani a percet, de az túlságosan önző dolog lett volna. Jasper felajánlotta, hogy velem jön, de nem tartottam jó ötletnek, hogy odajöjjön az ő képességével. A többiekkel pedig már évek óta nem találkoztunk, és csak havonta beszéltünk telefonon. Párokra hullottunk szét, de mintha ez csak nekem fájt volna. Ők nem tudtak róla, hogy mi történt Bellával.

Felnéztem a hatalmas fehér épületre, és tétováztam. Féltem. Tudtam, hogy mi vár rám, láttam előre a látomásaimban, de szemtől szemben… borzalmas. Egy hatalmas fekete ajtó tűnt fel előttem, a rácsos ablakok sokaságában. Erőt vettem magamon, és emberi tempóban beléptem az ajtón, és egyenesen a recepciós pulthoz siettem. Egy középkorú nő ült mögötte, és éppen telefonált, tudomást sem véve rólam. Megköszörültem a torkomat, mire felnézett, de nem zavartatta magát. Kezdtem ideges lenni, de visszafogtam magam. A kezemet a pultra helyeztem, és finoman dobolni kezdtem rajta. De csak óvatosan, nem akartam, hogy horpadások keletkezzenek a kezem nyomán. Az ciki lett volna.

Letette a telefont és végre normálisan rám nézett.
- Miben segíthetek?
- Bella Swanhoz jöttem látogatóba – feleltem magabiztos hangon. Elszállt minden kétségem, azonnal látni akartam a barátnőmet. Talán csak tévedésből van itt, és nem illik ide. Talán… minden félreértés. A rengeteg fehér szín borzalmasan zavart, olyan orvosi fennhangot teremtett. De sajnos én nem érzékeltem a csendet, hallottam az ajtók mögött lévő emberek vad zaját. És ami igazán zavart, hogy Bella is ezek mögött az ajtók mögött van valahol, egyedül és magányosan.
- Kije maga? – kérdezte el sem fordulva. Már megterveztem a belépőmet, így jelentőségteljesen ránéztem és meggyőző hangon megszólaltam.
- Alice Cullen vagyok, Bella unokatestvére.
- Maga Alice? – tágultak ki a szemei döbbenten, ami váratlanul ért. Honnan hallott rólam? Úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Nem… Bella nem árulhatta el a titkunkat…
- Igen, én vagyok. Honnan hallott rólam? – kérdeztem udvariasan, holott magamban tomboltam a türelmetlenségtől. Idegesen fészkelődni kezdtem, amit ő is észrevett, de barátságosan mosolygott rám. Meglepett a változás. Aztán lehajolt és keresni kezdett valamit a szekrényben. Majd felnézett, majd egy vastag levélköteget nyújtott felém.

- Ezek magának szólnak, Bella írta őket. Talán ebből megtudhatja, hogy mi vezetett idáig. Állandóan magánál tartotta őket, nem tudtuk tőle elvenni.
- Akkor mi változott? – értetlenkedtem, mire a nő elkomorult.
- Talán ezt valamelyik nővérrel kéne megbeszélnie – felelte. – Én csak pletykákkal szolgálhatok, de jobb, ha még azzal sem. Megkértek, hogy adjam át ezeket, ha maga felbukkanna. Ezen a szinten, a baloldali szárnyon, a folyosó végén a 33-as szoba.
- Köszönöm – háláltam meg a segítséget, és elindultam arra, amerre az útmutatás szólt. Borzalmasan büdös volt, és megborzongtam, mikor megláttam néhány szerencsétlent. Néhányan kint ültek a folyosón, de a legtöbb fehér ajtó zárva volt. Megálltam a 33-as szoba előtt és lenyomtam a kilincset.
Haboztam, de aztán beléptem.

A látványra nem voltam felkészülve, és az egész testem megremegett. Bella feküdt az ágyon, az a Bella, aki egykor tele volt élettel és boldogsággal. De már nem ő volt előttem, csak egy test, egy erőtlenül dobogó szív és egy minden bizonnyal megbomlott elme.
- Bella – suttogtam megrendültem és az ágy mellé térdeltem. A kezemmel óvatosan végig simítottam a kócos, csatakos hosszú barna hajon. Egykor szerelmesen csillogó szemei most élettelenül és üresen meredtek a semmibe. Észre sem vett engem, talán fel sem fogja, hogy mi történik a külvilágban. Még azt sem, ami közvetlenül a szeme előtt zajlik.
- Jó napot kívánok – szólalt meg hirtelen mögöttem egy hang. Felkaptam a fejem, és egy ápolónőt pillantottam meg.
- Jó napot – biccentettem, de a szememet visszafordítottam a barátnőmre. Olyan szomorúság szorította össze a szívemet, amit még soha nem éreztem. És nem hittem, hogy valaha is érezni fogok. Jövőbe láttam, de legnagyobb bánatomra, nem tudom megváltoztatni a múltat. – Alice Cullen vagyok – mutatkoztam be, és láttam, hogy a tekintete megvilágosodik és bizonyára a leveleket is látta a kezemben. – Hogy van? – céloztam Bellára.
- Először van itt, igaz?
Bólintottam.
- Nem akarom elkeseríteni, Alice, de rengeteg esettel találkoztam a munkám során. Sajnos Miss Swan a reménytelen páciensek közé tartozik. Az agya olyan mértékben károsodott, amit nem lehet visszafordítani semmiképpen. Nem használt semmilyen kezelés.
- Biztos benne? – kérdeztem, és alig tudtam visszafojtani a könnyek nélküli fájdalmas zokogást, ami legszívesebben kitört volna belőlem.
- Igen. Most azért ilyen nyugodt, mert rengeteg nyugtatót voltunk kénytelenek adni neki a tegnapi után.
- A tegnapi?

- Bella vámpírnak képzeli magát, és tegnap kiszabadult a szíj alól és megtámadta a többi beteget. Megharapta őket, és azzal magyarázta, hogy neki vért kell innia, mert vámpír. Alig tudtuk elkapni, és akiket megharapott elvittük beoltatni, hogy ne kapjanak el semmilyen fertőzést. Volt, hogy Bella három teljes napig feküdt az ágyon és megállás nélkül sikoltozott. Megvizsgáltuk, semmilyen változás nem történt a testében, pedig azt állította, hogy átváltozott. Ez természetesen nevetséges, de azért elvittük megvizsgálni, hátha meg tudjuk győzni, hogy csak képzelődik. Vámpírok nem léteznek.
- Uramisten – suttogtam megrökönyödve. Én tudtam, hogy ez még borzasztóbb, mint ahogy a nővér hiszi, hiszen magam is vámpír voltam. Bella ellenben teljesen ember volt… Vajon, van remény, hogy meggyógyul? Vajon, ha átváltoztatnám, akkor újra az a Bella lenne, akit megismertünk?
- Nővér? Lehetne egy kérésem? Itt maradhatok mellette egy kicsit? Közben elolvasnám a leveleket…
- Hát… nem szabadna engednem, de rendben. Maga Dr. Cullen lánya, igaz?
- Igen.

- Ez esetben nyugodtan maradhat, ameddig szeretne. De semmi esetre se segítsen neki leszedni a szíjakat, mert akkor nem lehet bírni vele. Még nem volt olyan páciensem, aki ilyen leleményesen bújt volna ki a szíjazásból, de Bella mindig megoldja. Ha bármi gond van, ott a nővérhívó a falon, hívjon azonnal – mondta, majd becsukta az ajtót, én pedig kettesben maradtam Bellával.
- Bella… drága Bella, annyira sajnálom. Sajnálom, hogy magadra hagytunk, sajnálom, hogy tönkretettük az életed. Mindent sajnálok, és ne aggódj, soha nem bocsátom meg magamnak, hogy ez így történt – suttogtam, miközben a haját simogattam. Aztán a levélköteg felé nyúltam és levettem a legelsőt, a legkorábbi dátummal…
„Kedves Alice” – olvastam a megszólítást, és olvasni kezdtem. Az őrülethez vezető út…

Sztárok, Interjúk, Hírek: Our Magazin 1. szám

Megjelent a Vampire Diaries témájú monitamunoz.gp-n az Our Magazin első, júniusi száma! Olvashattok sztárokról, böngészhettek interjúkat netes írókkal és oldalszerkesztőkkel, hírek Twilight, Vampire Diaries és még sok más témában!

Az első számban velem is olvashattok interjút :$ A következő számban, ami júliusban jelenik meg, pedig Eclipse élménybeszámolókat találtok majd ;)

Köszönet a magazinért a monitamunoz.gp-nek :) Mindenkinek szeretettel ajánlom ;)

Puszi:

Ginewra

Novella előzetesek :)

Itt a nyár, és visszatérek egy kicsit :) Hamarosan két novellával jelentkezem. Ezekről hoztam egy kis előzetest :)

1. Unprotected

Edward elhagyja Bellát, védtelenül. A szakításos jelenet után folytatódik a novella közvetlenül. Bella az erdőben bolyong, de nincs egyedül. Victoria lesből figyeli a lányt, arra várva, hogy megölje és beteljesítse a bosszúját.
Edward Cullen pedig tíz évvel később tér vissza a városba, hogy megnézze, hogy Bella jól van-e. De nem az fogadja, amit várt...

2. Dear Alice

Mindannyian láthattuk a filmben, hogy Bella depressziósan írja a leveleit Alice-nek, aki persze egyiket sem kapja meg. De évekkel később Alice visszatér Forksba, és megtalálja a leveleket. De már késő. A múltat visszaforgatni nem lehet, szembe kell nézni a hibákkal, még ha fájnak is a következményei. Vajon, van még remény? Vagy már minden elveszett?

Ez egy szomorú hangulatú novella vagy esetleg kisregény lesz Alice szemszögéből. Még nem döntöttem el, hogy tragédia vagy happy end lesz-e a vége.


Hamarosan hozom őket, és mindenkinek kellemes, boldog és napsütésben gazdag nyarat kívánok! :)

Puszi:
Ginewra

Időhiány

Sziasztok!
Az utóbbi időben többen is írtatok, hogy olvassam el a történeteiteket. Nagyon jól esett olvasni ezeket a sorokat, és megtiszteltésnek érzem őket. Csak sajnos nincs időm mostanában, nem is tudom, hogy mikor olvastam utoljára :/ Amint lesz időm bepótolok mindent ;) Elnézést mindenkitől!
Puszi:
Ginewra

Cukker blogger díj

Feladataim:
1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdéseket!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!

Ezt a díjat tőlük: Doree, Zsuzska, Tia kaptam! Nagyon szépen köszönöm nekik :)

Kedvenc:

* íróm: Stephanie Meyer, J. K. Rowling
* könyvem: Twilight Saga
* ételem: pizza
* italom: fanta citrom, ásványvíz
* színem: narancssárga
* énekesem: konkrétan nincs
* énekesnőm: konkrétan nincs
* együttesem: Paramore,El sueno de morfeo
* Dj-m: konkrétan nincs
* Színészem: konkrétan nincs :$
* Mozifilmem: Twilight, New Moon
* sorozatom: nincs
* dalom: Sztereo 2.0 Minden más
* hangszerem: gitár
* hónapom: július, augusztus
* napom: Szombat
* napszakom: délután, este
* sportom: tánc
* idézetem: "Ha sírsz, mert lement a nap, a könnyeid miatt nem fogod látni a csillagokat."

4. A hat blogger:
Doree
Tia
Iccsinee
Drusilla
Rosalice
Nikcimaci

Még mindig nagyon kevés blogot olvasok :$

Köszönöm, akik rám gondoltak! (L)

A blog jövője

Sziasztok!

Most egy nem túl vidám hírt hozok nektek. Befejeztem a Servitude for the freedom-ot, és úgy döntöttem, hogy ez volt az utolsó Twilight fandomban alkotott regényem. Természetesen előbukkanhatnak még novellák vagy kisregények a tollamból, de mától csak elvétve lesz friss. Ha lesz... :( Sajnálom.

Szeretném magam kipróbálni saját történetekben, és az az álmom, hogy írok egy - vagy több - könyvet. Szeretném ezt beteljesíteni. Már ötletem is van, és szeretnék belekezdeni. Egyszerre nem megy a két világ. De remélem, hogy lesz köztetek olyan, aki majd a másik blogomon is olvasgatni fog, és egyszer majd egy szép napon megveszi a könyvem. Ha eljutok odáig.
Rengeteg boldog percet okoztatok nekem, köszönök mindent!

Köszönöm a rendszeres olvasóimnak, köszönöm azoknak akik áldoztak nekem annyi időt, hogy véleményükkel mosolyt csaljanak az arcomra, vagy könnyre fakasszanak! Köszönöm, azoknak akik látogatták a blogot, és akik olvasták a történeteim!

A blog nem zár be, így itt továbbra is el tudtok érni. És ki tudja, hogy mikor leplek meg benneteket egy-egy szösszenettel ;)

Puszi:
Ginewra