Az öntudatlanság világát már rengetegszer megjártam emberi életem során, legalábbis szerintem. Most mégis más volt, mint eddig. Félig magamnál voltam, hallottam a külvilágot, de nem volt energiám reagálni rá.- Fabi? Mi történt, hallasz engem? – hallottam a legszebb hangot, melyet Isten megteremtetett. Zavart tudatom nem ismerte fel a tulajdonosát, de mégis éreztem, hogy erre a férfira rábízhatom magamat, és ő vigyáz rám.
Aztán éreztem két erős kart, mely a levegőbe emelt és őrült módjára futni kezdett velem.
Szédültem, a világ forgott körülöttem. Minden olyan kusza volt, és én nem tudtam, hogy mi a valóság és mi az álom.
A tudatom azt hiszem, tényleg elhagyhatott, miközben a testem a szoros karok fogságában hevert.
Nem hallottam többé az aggodalmas hangját, helyette teljesen másik hely jelent meg előttem. Vagyis nem igazán hely, gyorsan száguldó képek voltak, melyek villámgyorsan peregtek a szemem előtt és mindegyik idegen volt számomra, de mégis magaménak éreztem őket.
Összezavarodtam, minden olyan kusza volt, és én nem bírtam sorrendbe rakni a képkockákat, és a pánikkal, mely egyre csak nőtt bennem, egyre romlott. Már azt sem tudtam megállapítani, hogy a bizonyos képnek melyik a folytatása, és teljesen beleőrültem ebbe a zűrzavarba.
Ki akartam jutni innen. Bárhol is voltam, nem akartam itt lenni. Rengeteg érzelem kavargott bennem, és ez nekem sok volt. Volt bennem fájdalom, boldogság, szeretet, félelem, bizalom, zavar, ijedelem, pánik… és szerelem.
A karjaimmal vadul kezdtem csapkodni, de a sötétség sem szűnt meg és a képek sem illantak el, csak a zűrzavar lett nagyobb. Mégsem hagytam abba.
Aztán a kezem nem mozdult többé, két erős kar szorította valami puhának, ami alattam volt. A két kéz, melytől megremegett a bensőm, megbénított, és valóságos pánik keletkezett bennem, hogy soha nem török ki innen, és örökre itt maradok.
Aztán rájöttem, hogy nekem hangom is van. Felsikítottam, újra és újra. A lábaimmal rúgtam, kapálóztam, míg azt is leszorította egy erős valami.
- Anyu… nincs semmi baj – hallottam meg egy halk szófoszlányt, de nem tudtam beazonosítani a helyet, ahonnan származhatott.
- Carlisle! Mit csináljak? Túl erős, nem bírom lefogni! – szólalt meg egy hang, melynek tulajdonosa tartotta fogságban végtagjaimat.
- Nem értem, hogy mi van vele. Tartsd még… - jött a felelet egy másik férfitől.
- Mi a baja? – szólalt meg a… fiam.
Az ágyamat világosság árasztotta el, mikor ráismertem az egyik hangra, és minden sokkal világosabb lett. A képek eltűntek, és ismét tudatlanul lebegtem a sötétségben. Eltűnt az érzelem sokaság is, ami túl hirtelen támadt rám, ezzel megzavarva az elmém, és a testemet. Egyedül maradtam a sötétségben, és végre lenyugodtam.
Nem sikítottam többet, és a kapálózással is felhagytam. Eszméletlen állapotba zuhantam, de ezúttal kellemesen ért.
A testembe fokozatosan visszatért az élet, és a gondolataimban sem volt összevisszaság. Úgy éreztem, hogy túl sokáig lebegtem már a sötétben, és jó lenne már látni a fényt.
Én nem láttam, de a mai nap verőfényes napsütés volt…
Kinyitottam a szememet, és a hirtelen jött fény megvakított. Mintha valaki a vaksötétből a rivaldafénybe állna ki.
Egy kéz feküdt az enyémet szorítva, és egy fej borult összekulcsolt kezeinkre. Más nem volt a szobában, melyre csak pár perce múlva ismertem rá. Az enyém volt.
Puha ágyban feküdtem, és az ágynemű huzat sima volt, mintha senki nem feküdne rajta.
A mocorgásom nem kerülte el a „hálótársam” figyelmét és egy álmos, ámde annál ismerősebb tekintet nézett fel, majd a kómás, barna szempár rajtam állapodott meg. Nehéz leírni azt, hogy Eddy tekintete hogyan ragyogott fel az egyik pillanatról a másikra, és tűnt el belőle mindennemű álmosság.
- Anya! – rikkantotta vidáman, és egy puszit nyomott sápadt arcomra. – Hogy vagy?
Ezen el kellett gondolkozzam… azt hiszem, hogy jól.
- Jól… - nyögtem rekedt hangon, és megijedtem a hangom hangzásától. – Mi… mi történt?
- Majd Edward elmondja, mindjárt itt lesz Alice-szel. Gyorsan elmentek éjjel vadászni, mert Alice azt mondta, hogy csak reggel fogsz magadhoz térni. De úgy látszik egy kicsit elszámolta.
- Aha. Hány órája fekszem?
- Hát… Másfél napja. Hétfő este hozott haza téged Edward, most meg szerda reggel van.
- Ennyi ideig eszméletlen voltam? Hogyan? De hisz a vámpírok…
- Igen, ezt mi se értjük. De ha ez vigasztal, nem voltál végig eszméletlen. Hétfő éjjel sikítoztál, meg kapálóztál, alig tudtunk lefogni – mesélte fájdalmas arccal.
- Mondtam is valamit?
- Igen, de nem értettünk belőle semmit.
- Ne haragudjatok… én nem akartam…
- Anyu! Ne csináld – nevetett fel. – Olyan buta vagy, már bocs. Hogyan gondolhatod, hogy te tettél valamit? Edward azóta azon rágódik, hogy mi rosszat csinált, ami kiválthatta belőled ezt.
- Nem hiszem, hogy bármiről tehetne… Alig emlékszem a hétfőre…
Ekkor ajtócsapódás következett és három sietős alak rontott be lélekszakadva a szobába és kiáltotta a nevemet megkönnyebbülten. Na jó, a harmadik nem rohant, csak sietett. Edward, Alice és Carlisle voltak azok.
- Fabi! Jól vagy? – támadt le Alice, Edward szótlanul nézett engem, de rajta is láttam, hogy mennyire megkönnyebbült, hogy ezúttal ébren talált. Carlisle nyugodt mozdulatokkal ült le az ágyam szélére.
- Fáj valamid? – kérdezte, elővéve orvosi önmagát.
- Nem, semmim – feleltem. – De hogyan lehettem eszméletlen? Hiszen a vámpírok…
- Még nem tudjuk, de nyugodj meg, kiderítem, rendben? – nyugtatott meg mosolyogva.
Bólintottam.
- Nem kéne pihenned egy kicsit? – fordultam a fiamhoz, aki laposakat pislogott, biztosan mellettem virrasztott, csak az előbb szenderedett el egy kicsit.
- Nem, nem vagyok álmos – felelte, de szavait meghazudtolta az ásítás, mely feltört belőle.
- Menj aludni, nyugodtan! Én jól vagyok.
- Biztos? – kérdezte.
- Persze, menj csak. Jó éjt!
- Sziasztok – motyogta és elment lefeküdni.
- Mi történt? – néztem a szótlan Edwardra.
Sokáig nem válaszolt, csak engem nézett némán.
- Nem tudom – mondta végül. – Egyszer csak megtorpantál, és összeestél. Aztán hazahoztalak, végig nem voltál magadnál. Ennyi.
- És a sikítozás? Az mi volt? – kérdeztem élesen, és rosszul esett, amiért el akarták hallgatni előlem a fontos részleteket.
- Milyen sikítozás? – adta az értetlent Edward.
- Eddy mesélte.
- Ne törődj vele, Fabi! – szólt mosolyogva Alice és átölelt. – Lényeg az, hogy már vége.
- Végülis – suttogtam és visszaöleltem.
Pár óra alatt erőre kaptam és elmentem Esme-vel és Jasperrel vadászni, mivel a többiek nemrég voltak, Rosalie pedig nem volt hajlandó eljönni velem.
Egy szóval az életem ismét átlagossá vált, és Rosalie kivételével, mindenkivel rengeteget beszélgettem, még Edward mogorvasága is felengedett, és néha ő is mesélt magáról néhány dolgot. Én vigyáztam, hogy a beszélgetésünk ne evezzen veszélyes vizekre. Ugyanis még mindig nem akart hallani olyanról, amely az elvesztett szerelmére emlékeztette.
Élveztem az itt töltött perceket, és Eddy egyre könnyebben viselte az állatvér iránti vadászatot.
Nem is sejtettem, hogy az idill nem tart örökké, és hamarosan a gyenge szálakon imbolygó életem darabokra hullik, mint mikor egy apró szellő porig rombol egy alapossággal felépített kártyavárt.
Nem sejtettem, hogy a hét év alatt felépített életem hamarosan összeomlik, és az ég tudja, hogy mi minden vár még rám, hogy visszakapjam elvesztett múltamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése