(Edward szemszöge) Csak néztem a kedves arcot, és ugyanazt láttam rajta, mint amit én is éreztem. Először én sem tudtam elhinni, de a hidegzuhany után minden kirakódarab összeállt. A kín szinte elviselhetetlen volt, ezért sem tudtam visszamenni. Órákig bolyongtam az erdőben, és törtem zúztam, tönkre akartam tenni a világot, mely tönkretett engem. Éppen ezért is sokkolt, mikor megláttam Bellát a földön feküdni eszméletlenül.
Azonnal odarohantam, és kihagyott a szívem, amíg nem tudtam biztosan, hogy él vagy sem. De csak aludt. Hiába választott minket szét a sors, a szívünket nem tudja különválasztani, még ha a dédunokámba szerettem is bele, ami nagyon abszurd. Vagyis inkább perverz.
Ha valaki ezt nekem mesélném, minden bizonnyal a képébe nevetnék és beutaltatnám a szanatóriumba egy agykezelésre… De ez nem mással történt meg, mint velem.
A bűntudat elemi erővel tört rám, hiszen két nőt szerettem hosszú életem során, és mindkettőt én tettem tönkre.
Kathleen sosem tudta magát túltenni az elvesztésemen, és a halálom után többé már nem volt önmaga, majdnem a szülésbe is belehalt. Majd a fiam születése után nyomtalanul eltűnt. Sokáig kerestem, de nem találtam rá sehol, és közel tízéves keresés után feladtam, és beletörődtem, hogy nélküle kell, boldoguljak, és ebben az új családom a segítségemre volt.
* * *
Fáradtan dőltem végig az ágyamon, de sehogy sem sikerült kényelmesen elhelyezkednem. Nyugtalan és ideges voltam, de valamiképp mégiscsak boldog. Bár nem történt velem semmi érdekes, a szüleim is féltettek az új betegség elterjedése miatt, én mégsem aggódtam.
- Edward, fiam! – lépett be édesanyám, és rám mosolygott. – Gyere le az étkezőbe, Anthony-nak ismerősének megérkezett az unokahúga, és veled egykorú, szép lenne, ha lefáradnál, hogy kényelmesen érezze magát nálunk.
- Igen, anyám! Megyek – feleltem illemtudóan, megigazítottam az ingemet és elindultam vele a földszintre. Az étkezőből egy kedves, vidám nevetést hallottam, de mégis finom és nőies volt, kifogástalan, ahogy illik.
Amint beléptem a lány elhallgatott és rám nézett, ahogy édesapám is. Egy kicsit mintha megmerevedtem volna, mert a lány csodaszép volt. Barna haja rövid és hullámos volt, a mai viseletnek megfelelően, a szemei barnán csillogtak, az ajkai szépívűek és csókra termettek voltak, és az alakjával sem voltak gondok. Nem volt testes, sem kövér, de betegesen sovány sem. Pont az ideális.
- Üdvözlöm hölgyem, a nevem Edward Masen – mutatkoztam be és enyhén, illedelmesen meghajoltam.
- Örvendek, a nevem Kathleen Elisabeth McHolen – mutatkozott be ő is és meghajlással kísérve. A mozdulatai finomak, nőiesek voltak és az egész lénye úri hölgyességet sugárzott felém, de mégis volt a tekintetében valami, ami megfogott és soha nem láttam más nő szemében. Igazi érzelmek és szenvedély. Mondhatom, hogy aznap este beleszerettem.
Kathleen nem volt egyidős velem, anyám tévedett, de csak két röpke év közöttünk, amivel én nem foglalkoztam.
Aznap este rengeteget beszélgettünk és remek barátokká váltunk.
* * *
Bella sokkolva meredt rám, majd hirtelen elindult az ellenkező irányba, de pár pillanat múlva összeroskadt és sírva fakadt. Ijedten nyúltam utána, de eltaszított magától. Teljesen megértem.
Utálom magamat, egy szörnyeteg vagyok.
- Gyere, hazaviszlek – nyújtottam a kezem, de a hangomat fagyosra erőltettem. Nem ölelhettem át vigasztalásképpen, és legszívesebben leköptem volna magamat.
- Felőlem – rántotta meg a vállát szipogva.
- Nem beszélhetsz erről senkinek.
- Melanie tudja, hogy vámpír vagy – néz rám hidegen. Hogy mi?!
- Mi?! Elmondtad neki? – gurultam dühbe, mert Bella megígérte nekem, hogy soha semmilyen körülmények között nem árulja el a titkunkat.
- Nem, rájött. Menjünk.
- Menjünk – sóhajtottam lehiggadva és a hátamra kaptam a pihe könnyű lányt, és magamba szívtam az illatát még utoljára, mert tudtam, hogy soha többé nem lehetek ennyire közel hozzá.
Mikor megérkeztünk a házuk melletti ösvényre, magam elé fordítottam, de ő nem nézett a szemembe, talán így jobb is.
- Sajnálom, Bella. El kell felejts engem és a vámpírokat, éld az életed. Tudom, hogy most nem hiszed, de nem fogsz sokáig sóvárogni utánam. Lépj tovább, a pasik imádnak. Mi nem lehetünk együtt és nem azért, mert nem szeretlek, hanem mert beteg dolog lenne, és soha nem fogom engedni, hogy a beszélgetésen kívül más is történjen közöttünk, bármennyire is fáj.
- Ennyire számít? – nézett rám könnyes szemekkel, reménykedve. – Eddig is megvoltunk… nem lehetnénk ezután is…?
- Bella… ezt te sem gondolod komolyan – nyögtem fájdalmasan.
- Alice miért nem látta?
- Talán, mert senki nem határozta el, hogy ez ki fog derülni. Talán jobb így, nem akarok még nagyobb szörny lenni. Bella, én nem rontom meg a dédunokámat.
- Jaj, muszáj kimondani? – csattant fel. – Borzalmasan hangzik. Egy utolsó csók? Eggyel több vagy kevesebb? Számít?
- Utolsó – suttogtam, és lágyan magamhoz vontam.
Nem győztem betelni, végig simítottam karcsú testén és szenvedélyes megcsókoltam rózsaszín ajkait. Minden érzelmem beleadtam, és nem akartam abbahagyni, de muszáj volt.
Fájdalmas grimasszal váltunk el, és néztem, ahogy reszketeg léptekkel a ház felé, majd Melanie a nyakába ugrik, majd nézi, ahogy távozom.
Sosem gondoltam saját családon, mert úgy gondoltam, hogy nekem ez lehetetlen. Hát most nagyon örülnék, ha ez csak egy kegyetlen tréfa lenne, és újra együtt lehessek a szerelmemmel.
Zaklatott állapotban érkeztem meg a Cullen házba, ahol mélységes csend uralkodott. Mindenki a nappaliban ült, de kiolvastam a fejükből, hogy nem tudják, hogy mi történik, csak Alice sokkos arca aggasztja őket.
Mert Alice sokkos arccal meredt a semmibe, és a fejét csóválta. Láttam a fejében, hogy látta, de nem hiszi el, mert képtelen rá. Mikor beléptem mindenki felkapta a fejét, még Alice is, és tudtam, hogy magyarázatot várnak.
- Igaz? – suttogta Alice, és kibújt Jasper öleléséből.
- Igen – hajtottam le a fejem.
- Edward, mi történt? – kérdezte ijedten Esme. – Alice nem mond semmit.
- Csak nem megetted a barátnődet? – kérdezte Rosalie, de kivételesen nem morogtam rá, mert nem gondolta komolyan, másrészt nem volt hozzá idegzetem.
- Nem.
- Carlisle… - fordultam apámhoz. – Emlékszel Kathleenre? – kérdeztem hidegen, mire apám döbbenten kapott levegőhöz, holott már egy ideje nincs szüksége rá.
- Ki az a Kathleen, Edward? – kérdezte Esme értetlenül.
- Csak nem egy másik barátnő? – vonta fel a szemöldökét Emmett. – Tudtam én, hogy huncut vagy…
- Emmett! – morgott Carlisle, és láttam, hogy már tud mindent. A fejében a helyére kerültek a kirakó darabkái.
- Szakítottam Bellával – kezdtem bele a legkisebb hírrel, de ez is nagy felhördülést okozott. Hátha megtudják, hogy miért…
- De miért? – értetlenkedett Jasper.
- Hosszú történet. Mikor még ember voltam… - meséltem és elmondtam ugyanazt, amit Bellának. – Tehát Bella a dédunokám.
Csend volt, a gondolatok üresek voltak a sokktól.
- Fúha, öcsi – hápogott Emmett. – Tisztára, mint egy brazil szappanopera!
- Te ezt honnan tudod? – kérdezett vissza Rosalie barátságtalanul.
- Hát a lehetetlen, valószínűtlen, beteg és durva dolgokra mindig ezt mondják az emberek.
- Kösz, Emmett – morogtam. – Felmegyek a szobámba – sóhajtottam letörten és elindultam felfelé a lépcsőn.
A szobámba érve levetettem magam az ágyra és a párnámat a fejemre húztam. Áldottam az életet, amiért Bella miatt vettem nemrég egy ágyat. Most vettem csak igazán hasznát.
- Mihez kezdek most? – nyögtem keservesen, majd elmerültem a fájdalom mocsarába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése